Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 8. szám
A park újdonsága ez a szobor éle homokkő, alját változó összetételű üledék ailikotja. A forrásnyílás lapos szelvénye kb. 4 méter (hosszan folytatódik (25—30 fokos lejtéssel), majd 40 méter mélyen csaknem szabályos göimb alakú forrásbarlaagba torkollik. A barlangot iszapnyereg osztja ketté. Az iszapnyereg keleti oldalán, 43 méter mélységben tör (fel a 17,2 C főik hidegforrás. A nyugati oldalon mintegy 46 méter mélységben, két sorban helyezkednek el a 41 C fokos melegvízforrások. E kettő keveredéséből adódik a 38,8 °C-os forróshőmérséklet. A tó környékéről jövő tőzeges lápot a víz folyamatosan pusztítja és átmossa. A tóban maradó (korpaszerű tőzegből képződik az úgynevezett gyógyiszap. A tó fenekét több méter vastag tőzegiszap fedi, amely a forráskráter lejtőjén folyamatosan csúszik a kráter felé. A forrásból erősen áramló víz ezt a lefelé csúszó tőzegiszapot ragadja magával és a tó sekélyebb részeibe teríti. így állandó körforgásban van. t Egy régi épület, az évszám tanúsága szerint 1907 óta áll Ez az egyik „titka” a hévízi tó gyógyhatásúnak. A tó mélységének állandóságához a fürdőzők jelenléte is szükséges, akik a tőzegiszap „felrúgásával" állandóan mélyítik a tavat. A (kapaszkodó korlátok elhelyezésével ezért a fürd őzöket a tó azon részéi felé keli terelni, amelyek feltöitődésre hajlamosak. A forrásbarlang kráterfalát mindenütt — de ahol a víz felfelé áramlik, ott dúsabban — sűrű szálú alga borítja. A mélyebb részeken, ahol a kavargó tőzegiszap miatt teljes és állandó sötét van, szintén léteznek algatelepek, csak ritkábbak. A tőzegiszapot a tóban hártyaszerű, rá-települt élőlény tartja össze. Ettől enyhén kocsonyás desz. A forrásbarlaagban a (melegvízforrások szűk kürtőinek falát tengeri szivacstelepekhez hasonló élőlények fedik. Alakjuk nagyobb méretű borsókőre emlékeztet. Az élőlény felülete pórusos, barnás rozsdaszínű, törete enyhén pirosas. Általában a legerősebb vízáramlás helyein telepedett meg. Ha a Hévízen működő gyógyintézmények csak a tavi forrásra alapozódnának, nem tudnák ellátni gyógyító feladataikat. A természetes feltöréshez közel, a tavi fürdő kerítésén (kívül, a pázsit alatt két fúrott kút is van. Erre hívja fel a figyelmet Burkus József a;z áMamii kórház osztályvezető főmérnöke. E kutak vizét szivattyú nyomja a téli fedett gyógyfürdőbe. Egy másik szivattyú a tófürdő zuhanyozóinak természetes gyógyvizét szolgáltatja. A tavat két csatorna csapolja meg, az északi és a déli; közülük az utóbbi a nagyobb teljesítményű. A csatorna a Zalába, onnan pedig a Balatonba juttatja a tó elfolyó gyógyvizét, amelyben újabban angolnát tenyésztenek. Az 1968 óta működő fedett gyógyfürdőre a víz „agresszivitása" miatt ugyancsak ráfér a felújítás. (A medencék betonját imitt-amott „megette” a gyógyvíz.) A kupolák zártak a medencék felett, a pára miatt vizes a mennyezet... És aztán itt van a Japostető, amely eredetileg vízárasztásas — nyáron hűt, télen fűt— ,de csak a próbaüzem alatt működött ennek megfelelően. Ezt is át kellett alakítani. (Nem a kötözködés kedvéért jegyezzük meg, hogy a régi fürdőépületek 80 éves tetőszerkezetét a mostani felújításnál nem kellett bántani ...) Nyáron a Thermál Szálló a kazántelepről kapja használati meleg vizét. Amikor nincs fűtési idény, a kórház mosodája használ még meleg vizet. A pakuratüzelésű kazánok termelte gőzzel 55—60 fokosra főzik a gyógyiszapot. A használati meleg víz biztosítására most két, egyenként 5000 literes melegvíztárolót vették, amit a kazántelep mellett helyeznek el. — Lassan valóságos erőmű lesz ez a telep — mondja Burkus főmérnök. Most a sokrétű karbantartó feladat ellátására tízmillió forintért könnyűszerkezetes karbantartó műhelyt építünk. A kórház, a SZOT és néhány nagy gyógyház külön termálkutakra épült. Akár annak idején a Thermál Szálló. A hamarosan elkészülő, osztrák (kivitelezésben épülő gyógyszálló az „Aqua” a Thermál Szálló hévízkútjára kapcsol ra' Szabó Zsigmond Rekesztőhalászat a „Millér-folyón” A rekesztőhalászat az Árpád-kori és későbbi okleveleink nyomán, leginkább a nagy folyók, a halas morotvák, és a holtágak hadászatával kapcsolatban vált ismertté. A Dunán, a Tiszán keresztül, párhuzamosan 'levert, két cölöpsor (közötti térségbe, a szegyébe (zegy, zeege, cégé, csege, néven is említik) került hatalmas vizákat, tokot és más nagy halat, —- az alső cölöpsorban hagyott nyílást lezárva — hálóval, szigonnyal fogták, csónakról. Az állóvizek rekesztékére a Werbőczy-féle Hármaskönyv így utal: „Nagy halastavat, melynek rekeszei vannak ... és amelyet gyalmostónaik, vagy morotvának neveznek . . .” A nagy vizek hadászati jogát, tekintettel a nagy gazdasági értékre, a királyok adományozták, elsősorban a püspökségeknek és monostoroknak. A kisebb folyók és állóvizek halászata a földtulajdon tartozéka volt. A fennmaradt (középkori királyi adománylevelek, levéltári okmányok hézagos adataiból és az első vízrajzi térképek víz- és határneveiből (kimutatható, hogy a Millér több szakaszát rekesztékekkel halászták már a honfoglalás első századától kezdve. Ezt a véleményt megerősíti a „Millerfolyó” (régi térképeken: fluvius Meier, Millér) természetes vízrajzi adottsága és hatalmas tiszai ártéri völgyeletének változatos felszíne, mely rendkívül kedvező feltételeket kínált mind a hadászat és a tervszerű halgazdálkodás számára, mind a folyóvíz, foki és ártéri halászat különböző — köztük a rekesztőhalászat —, módszerei és eszközei alkalmazására. A vízszabályozá'Sak előtti időkben, a Tisza—Zagyva-közi és Jászsági ártér vizeinek a Millér medre volt a főgyűjtője és levezetője. Állandó vízellátásáról két nevezetes vízfolyás: a Saj-fok és a György-ét nevű, tiszai fattyúág, és — időnként — a Torna folyás gondoskodott. A Saj-fok fölötti fokokból kiömlött árvizek is többször feltöltötték a Millér völgyét. A Millér halászatát I. Géza király többször idézett, 1075. évi okirata így említi: „ . . . Szolnok mellett a víz fölött, amelynek Millér (Meier) a neve, adtaim 15 szolgaházat földestül, ...és magát a vizet halászatra . ..” IV. Béla királynak az egri püspökség birtokait megerősítő 1261. évi leveléből: „...Tlszapüspöki . . . halászórekeszeivel Szent István által adományozottak .. .” kitűnik, hogy Püspöki határában, már István király idejében vizafogó szegyét építettek. Nem kétséges, hogy a Mildér-torkolat vidékén, a Tisza—Zagyva közi magaslatokra települt Alcsi (1324), Fokorú (1321), Szent Iván (1332), Szög (1395), Rékas és Szászberek népe jól ismerte a tiszai szegyék használatát, és nem jelenthetett 'nehézséget annak építése a Millér medrében és hatalmas morotváiban. A mélyen beágyazott, tekervényes tiszai holtágak, mint az Árpás-ér, a Háromág-ér, és maga a Millér medre egyaránt alkalmas volt a rekesztéses és gyaimos halászatra. 20
