Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 5. szám
Ismerünk nagy találkozásokat a magyar költészetben. De megindítóbbat, mint Radnóti és Kormos találkozása, aligha. Sokáig csak lidérces képet láttunk: valahol Győr mellett, Abda határában a szekér saroglyájából lerángatnak egy agyoncsigázott, csontsovány férfit, tarkójához pisztolyt nyomnak, s belelövik a gödörbe. Sokáig csak azt tudtuk, hogy a háború után Abda közelében megtalálták Radnóti Miklós sírját. Rongyos kabátja zsebében kicsiny bőrnotesz, benne az utolsó versek. A Nyolcadik ecloga, az Erőltetett menet, a Razglednicák. Most már azt is tudjuk, hogy Abda nevéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik Mosonszentmiklósé. Akkor is ha azóta Lébényszentmiklós lett belőle. S mintha ezentúl a sírban talált notesz üzenetét is másként kellene olvasnunk : Virág voltam, gyökér lettem súlyos, sötét föld felettem, sorsom elvégeztetett, fűrész sir fejem felett. A HANSÁG PEREMÉN Több múzeuma is van a Hanságnak Győr-Sopron megyében. A mosonmagyaróvári a nevében is a Hanságot viseli, az öntésmajori a láp egykori élővilágát mutatja be, s a Hanyistók-emlékeket őrző kapuvári Rábaközi Múzeumról se feledkezzünk meg. A Hanságról, a lápi mesterségekről legtöbbet mégis Lébényszentmiklóson egy termelőszövetkezeti múzeumban tudhatunk meg. Első hallásra én is felkaptam a fejem: múzeuma van a lébényi Lenin téesznek? Többszobás múzeuma, tárlókkal, régi munkaeszközökkel, mezőgazdasági gépekkel, kitömött állatokkal, szabályos nyitvatartási idővel, s mindehhez főállású gondnokkal? Csak dicséret illetheti a lébényszentmiklósi termelőszövetkezetet. A honismeret, a hazaszeretet mindig a szülőföldön kezdődik. Aki lenézi szűkebb pátriáját, előbb-utóbb bizonyosan a hazájára is rálegyint. A lébényi múzeumalapítók úgy gondolták: eltűnt köröttük egy világ, amely soha többé fel nem támad, s ennek a vízi világnak az emlékei lassan már elmosódnak. Volt egyszer egy Hanság — egyre kevesebbel mesélnek róla, egyre kevesebbet mutathatnak meg belőle. Mit lehet tenni a feledés ellen? Vélték, egy múzeum megőrizhetné mindazt, ami az utókor, oz utódok számára fontos. Aminek fontosnak kell lennie. Így nádaztak, meszeltek újra egy jellegzetes lébényi, Hanság menti paraszházat, amely hovatovább már térdre rogyott volna. (A tulajdonos, akitől megvették a házat, idős asszony. Régen, ötven-hatvan esztendeje csodatévő hatalmat tulajdonítottak neki, szentnek tartották. A nénike elment a múzeumba és megáldotta az emlékek tárházát . ..) A gondnok viszont fiatalasszony. Ö visz körbe az udvaron s a kiállítási termekké alakított lakószobákban. Hát igen, nagyon meglódult a világ! Erről beszélnek a lébényi porta udvarán a nyugdíjba küldött gépek. Alig több mint harminc esztendeje még dolgozott az aratógép, amelyet négy ló húzott. A kaszát és a marokszedést helyettesítette. Hogy elsöpörte a technika nekilódult gyorsvonata! Hiszen a mai negyvenévesek is úgy bámulnak rá, mint valami kőkori csodára. A mai húszéves már elképzelni sem igen tudja, mire szolgált a konkolyozó vagy a Hoffertraktor. A tízéves pedig Jókai regényt sejdít, ha a tőzegbányászatról hall. Holott nem is olyan régen még cukorgyárat fűtöttek a hansági tőzeggel. Szegedről és Szeged környékéről to borzódtak a tőzegmunkások, az alföldi kubikosok mintájára. Munkájuk sem volt könnyebb a kubikolásnál, de ők sem engedhették meg, hogy a tőzeghányó villa kiforduljon a markukból. Persze a többi hansági mesterséget sem anyámasszony katonájának találták ki. Csak rá kell nézni a szerszámokra: a szigonyra, a nádütőre, a jégpatkóra, a nádarató kaszára, a jégvágók vaspapucsára. A láp nem tűrte a gyöngét, a fáradékonyt, az ügyetlent. A találékonyhoz, kitartóakhoz viszont bőkezű volt. Adott pockot, madarat, halat, madártojást, s adott még szénát is. A lápi kaszálókról egyenesen Bécsbe a császárváros fiakkereseihez utazott a széna. Erre is kevesen emlékeznének már, ha nem emlékeztetne a tokmány, a fonyogó, a szénametsző, a nagygereblye, vagy ahogy errefelé hívták: a bőgő. A kenderaratók, a kendernyűvők is a Hanságtól kapták a kenyerüket. Tilolójuk, gerebenjük, talpas guzsalyuk, rokkájuk, motollájuk, szövőszékük, mángorló asztaluk szintén a múltté. Nem nyűvik már a kendert a Hanság szegélyén, még szerencse, hogy a gyékényszövés átmentődött napjainkra. Többek között a lébényi Háziipari Szövetkezet jóvoltából. Németh Imréné a fiatal gondnok szakavatott tárlatvezetőt is megszégyenítene. Míg teremről teremre megyünk, elmondja azt is, hogy a múzeumalapitás ötlete magával ragadta az egész községet. Két év alatt gyűjtötték össze ezt a sok értéket, minden egyes tárgyat ingyen. A lelkesedés még most sem lohadt le, a lébényi fiuk például elhatározták, hogy megreparálják a szövőszékest. — Maga ugye tanárnő? — nézek Németh Imrénére. — Győrből jöttem haza — mondja. — A szövőgyárban dolgoztam, megbetegedtem, s leszázalékoltak. Keseregtem sokat, hát ez már mindig így lesz, a 'konyhában töltöm az életemet? Ez a gyűjtemény adta vissza a kedvemet, ez a múzeum. Szívesen vigyáznék rá életem végéig. Lébény + Mosonszentmiklós = Lébényszentmiklós. így írjuk néhány esztendeje. Kilencszáz esztendeje Kézai Simon krónikája még másként emlegeti. Libin, Liben, Leben. Alighanem Salamon király fontosnak tartotta ezt a helyet. Már akkor belevágtak volna a nagy építkezésbe? Bizonyosan csak az tudható, hogy a román stílusú apátsági templom őse 1212-ben már állott. Lehet tűnődni ezen, hogy minek oda bazilika, ahol körös-körül a mocsárvilág uralkodik. Kétségtelen, Lébény megA lébényszentmiklósi múzeumban lehetősen kiszorult a históriából, várossá nem növekedett, nagy csatát nem vívtak a határában. Még sincs okunk kételkedni a templom létezésében. Gondoljunk Jókra, Zsámbékra — akadtak a lébényihez hasonló kivételek. S végül is, kell-e hívségesebb tanú a vastag, hűs falaknál, a hatalmas faragott tartóoszlopoknál? Román kori építőművészetünk egyik remeke Lébénynek jutott. Azt mesélik az öregek: élt itt egy gazdag asszony, aki fehér bárányokat ajándékozott a templom építéséhez. A báránykák reggelre kővé változtak. Mesélik azt is, hogy ez a gazdag asszony messzi földről kocka alakú gyönyörű köveket hozatott. Minden egyes kőért egy báránnyal fizetett. . . A könyvekben ezt találom: a Lajtahegység adta a templom fehér mészköveit. Másutt, más könyvekben: Leben köveit a fertőrákosi kőfejtőből fuvarozták idáig. Én ez utóbbit hiszem. Bécs és Pest sok-sok palotája szintén Fertőrákosról kapta az alapanyagot. Ezeket a palotákat óvták is mindig, gonddal, hatalommal, pénzzel, kik bennük laktak. Lébény templomát viszont el akarták bontani. 1560-ban a győri várkapitány úgy vélte, jobban szolgálnak azok a csodálatos kövek a várfalakon. Olasz mestereket küldtek a templomhoz: essenek neki minél előbb. A taljánok megálltak a főhajóban, a fejüket csóválták. És azt üzenték Győrbe, hogy: nem! A mesterséget értik, a pénzt nem útálják, de ami remek azt el nem pusztítják. Sem aranyért, sem ezüstért. Kár, hogy a nevüket nem tudjuk. Pedig emléktáblára kellene vésni. Kosa Csaba 19
