Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1981-02-01 / 2. szám

TÁVIRÁNYÍTÁSÚ ÖNTÖZÉS

A gátőr nem elveszett ember

A számmal és betűjelzéssel elnevezett csatorna fenékig fagyva, de csergedez, olvad. A meder legalján maradt víz, s minthogy az nem folyik, hanem áll, könnyűszerrel beüvegezte az egyhetes decemberi tél. K4-nek hívják s a tiszacsegei utat keresztezve a Nagyvókonyáig tart.

Őre Halmi András. Kutyáját nem kell leinteni, vendégtisztelő. De milyen némaság uralkodna itt (egy-egy autó zúgását nem számítva), ha sohasem ugatna. Hisz körben kilométerekre sehol egy ház. Erdő? A papréti. Vékony, sötétlő ecsetvonás a Hortobágy peremének fehér lapján, de messze!

Számomra minden gátőr önkéntes száműzött, kiváltképp télen. Hátha itt megcáfolják, megcáfolja Halmi András.

A szobába csak bátorkodom lépni. Kikészített juhbőrök (köztük egy fekete rackáé) hevernek szőnyegül. A gátőr mosolygása biztat, hogy rá se rántsak, azért van az, hogy meleget tartson az ember talpa alatt. Halmi András amúgy is maga az eleven, barna derű. Nem hamis kedély ez, udvariaskodásra nem telik neki, s nem is a pálinkától ered meg a nyelve, amikor az elszegődéstől kezdi.

Koccintunk. A hangulat karácsony előtti. A két fiú a konyhában sakkozik. A feleség süt-főz.

— A Tisza-csatornának mérték a helyét. Hajdúnánás alatt. Mert nánási születésű vagyok. Apám meg ottani fuvaros volt. A töltésföld hordásához akkor felfogadta a vízügy még a konflisokat is.

— Az ötvenes években?

— Nem. A „Keletit” előbb mérték. Apámból végül gátőr lett, és én átvettem tőle az őrséget. Mint kenyérkereső, azt is lehet mondani, a vízügynél születtem. Apám után kerültem ide.

— Ő hol szolgált?

— Hajdúnánáson, a görbeházi út mentén.

Mérlegre veti a felszabadulás előtti sorsot. Villanynélküliség, fúrott kútnélküliség, kevés forint, de több természetbeni járandóság. A forint aztán még sokáig nem szaporodott.

Huszonnégy évi szolgálat után 950 forintnál állapodott meg a fizetése.

A juttatások még egyszer sorba állnak, mint a jól összeszedett kártyalapok, de a városiason berendezett lakásban (amit majd valamikor felvált a saját) nem csapkodnak Halmi András szavai. A gátőrnek rangja lehetett a múltban is:

— Szántóföld, kaszáló, kötelező juhtartás.

Ö még hat hold kaszálót kapott, el-ő osztályút. Mert még az osztályt is kikötötték abban az időben.

— Első osztályút?

— Vetett füvest.

Kis szünet után:

— Kaszálok. Kisborjúkat nevelek. Nem, bikával nem foglalkozom, a legszelídebb: kben sem bíznék meg. Ismerem a fajtáját: a gyerekek biztonságát meg nem adnám semmi pénzért. Hogy mennyibe kerül most egy mázsa széna? 200 forintba. De tudja, hány boglyát tudnék megmutatni, ami a partokon veszett? No nem a vízügyi csatornákén, a gazdaságokén ... Nincs már aki az esős világban rúdon kihordja, olyan embert én már nem láttam.

Halkan, észrevétlenül tálcázza be a feleség a kávét. Fiatalasszony, de az ötágú nagyvilla sem esik ki a kezéből.

Halmi András a cukormaradékot kanalazza poharából, s mintha olvasna gondolataimban:

— Egy fizetésből éhkoppon maradna a család.

— Az öntözővíz a gátőrt is élteti — kanyarodunk ide a K4-es csatorna felé.

Fölragyog:

— Kísérleti ez a mi csatornánk. Valamikor még az ötvenes évek elején a Hortobágyból dobták fel a szivattyúk a vizet. Akkor még se telefon, se futár nem értesített senkit. Ha csökkent a vízszint a K4-ben, ezen az alsó részen indultak a szivattyúk. Vagyis visszaduzzasztották a csatornát, aminek el volt kötve a vége. A Horton hatalmas rizsföldeket öntöztek belőle. Most azonban nem ilyen kísérletről van szó. Nagy dolgok történtek. A nyáron bizonyára látta, hogy kotrógépek, földgyaluk lepték el a gátat. Közeli cél már a gépesített öntözés. Hozzánk, akár egy diszpécserközpontba, úgy futnak be a vízigénylések.

— Honnan?

A hajdúböszörményi termelőszövetkezeteket sorolja, a Békét, a Bocskait, a Vörös Csillagot, a balmazújvárosi Lenint, ismét egy hajdúböszörményi szövetkezet jut eszébe, a II. Kongresszus, a Hortobágyi Állami Gazdaság. Neki maradt egy kicsi rizsföldje még. Az igényléseket Dózsa kollégám kezeli a Keletifőcsatornánál. Ö kapja meg a választ főnökeinktől, hogy ekkor és ekkor enynyi litert adhatunk.

— A K4-es csatorna milyen területeken jön át?

Szántóföldeken végig. Húsz kilométeres szakasz.

— És eleget öntöznek a gazdaságok?

Halmi András megfontolja, de csak

kiböki.

— Nem. De emelkedett a vízdíj, s megszűnt az állami támogatás. Ez is egyik oka lehet az öntözéssel való spórolásnak. Drágult a vízdíj, hogyne drágulna! — simulnak el a szeme sarkában a derű vonásai. — Erre a húsz kilométeres szakaszra negyvenhét milliói!!) forintot költünk.

— Mennyit?

— írd és mond negyvenhétmilliót. De nézzünk rajta végig, jobban érthetővé válik.

A kékre festett vashidacskáról jól belátni mind a töltést. Vékony árok fut középütt. A villanyáram szigetelt huzala rejtőzik majd alul. A másik oldalon a telefonkábel. Az oszlopok már kiszedve.

— Másfél év múlva távirányítású lesz a K4-es csatornájából az öntözés. Minden műtárgyat innen kezelünk.

Az „innen” egy telexgépes iroda. Ki sejtette volna, hogy milyen „távlatok nyílnak meg itt"? A kövesútról ezt nem látni.

— Kísérletinek említette.

— A KGST segítségével építkeztünk.

— S hogyan dolgoznak majd a vízkivételi gépezetek?

— A kapcsolótáblán számozás tünteti fel a gazdaságokat. Egy gomb vagy kar működésbe hozza a zsilipet, s literpontossággal adhatjuk a szomjas növényeknek a vizet.

— Hát ez ... — keresgélem a bámulat szavait.

— Ez Magyarországon az első — nyugtázza Halmi András, aki azért ezután is gyalogszerrel vagy biciklivel járja be a ráeső tíz kilométert. Mert motorral gátőr szolgálatot a modernizált jövőben sem teljesíthet. „Lassan járj és jobban meggyőződhetsz a csatornán bármiről” — ez a gátőr jelszava.

— Hol tartanak most?

— Az egésznek a dereka táján. A kábelek lefektetve.

— S jók ezek a földek, ahol a csatorna elhalad? Ez a negyvenhétmillió forinttal megújított?

— Elég gyengék. Szikesek, tarkák, de akad köztük fekete is. Lucerna alá kiválóak.

S amíg ezt hánytorgatjuk letekintek a jól meghegesztett acélfalú aknába. Az aggregátoré. Nagy szó ez itt, ahol két ásónyom után fakad a talaj. Halmiék már nem a gémeskútból isznak. Ihattak abból eleget. Sokba került a cégnek a fúrott kút, de nem sajnálták végül a pénzt. így hát használható fürdőszobájuk is van már, s ez a mai gátőr életében is rendkívüli eseménynek számit. Igaz, kiérdemelték. Halmi Andrásék hét éven át vakoskodtak a petróleumlámpa világánál. Nem itt, hét kilométerrel arrébb egy másik gátőrházban. Ha visszatekint gátőri múltjára, akad azonban abban is rendkívüli. A száztíz, százhúsz százalékos öntözés még a hatvanas évek elejéről. „Ahol csak lehetett, még az egyéni parasztok is öntöztek. Szivornyával.” Ezt jelenti az a száztíz százalék.

Elégedett? Úgy látom már csak ez hiányzik kinti életéből, ismét eav ilyen rendkívüliség. Mert az csak természetes, hogy az ólban három magyar tarka tehene^ kérődzik, s a hodályból világító szemű juhai bégetnek. A garázsban egyéves piros Lada áll. A gátőr (mi mást tehetne) a tíz kilométerre levő iskolába kocsival viszi két fiát. S akármilyen nagy ködök is vannak erre, akármennyire is kint lakik, Halmi András nem elveszett ember.

Szalai Csaba

35