Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
EMBER, VÍZ. TÖRTÉNELEM Regi duzzasztomíiuek I. A Bakony eldugott zugában (Kikerító) rómainak hitt gondos kőfaragó munkával készült duzzasztógát maradványai rejlenek. A budai Vérmező helyén — amely most több méterrel magasabb, mint a háború előtt volt, épülettörmelékkel töltötték fel — Cholnoky Jenő világhírű geográfus szerint az ördögárok vizével felduzzasztott bronzkori halastó lehetett. Szerte a világon, sivagatok mélyén, őserdőkben, elfelejtett civilizációk maradványaként számos duzzasztómű romjai rejlenek. A régészet, sőt a technika történet is, mintha nem vette volna még észre ezeket az építményeket. Legalábbis irodalmi nyoma kevés van. Az öntözés, a vízművek, a hidraulika története mellett talán nem lesz érdektelen, ha a régi duzzasztógátakról is ejtünk néhány szót. Mióta az emberiség felismerte az öntözés fontosságát gátak, tározók épültek — már évezredekkel ezelőtt. A vizet nemcsak öntözésre, hanem „erővíz”-ként is gyűjtötték, bányavidékeken ma is láthatók az egykori erővíztavak töltései, gátjai, csatornái és zsilipjei, amelyekből az erővíz a vízikerekekre ömlött. Szivattyúkkal a felfakadó bányavizet kiemelték, zúzóműveket, szállító és felvonó berendezéseket működtettek. Hazánk területén az ilyen erővíztavaknak sok nyoma található. A keleti civilizációkat az öntözés emelte fel. Évezredekkel az időszámítás előtt Egyiptomban és Mezopotámiában nagy öntöző rendszereket létesítettek. Gátakkal felduzzasztották a folyókat és vizüket elosztó csatornarendszerbe vezették. Az ősi Marokkó területén már az alagcsövezést is ismerték, Perzsiában (Irán) a sivatag felszíne alatt alagút rendszerben áramlott az éltető víz a kutak felé. Mexikóban és Peruban is számos emlékét találták meg az ősi időkben létesített vízműveknek, s a nélkülözhetetlen gátaknak. Hol, hogyan, mikor építették a legelső duzzasztógátakat? A legrégibb nyomokat Egyiptomban kell keresnünk. Kairótól délre, kb. 35 km-re van Heluan, ahol a Nílusra a magyar ipar épített nagy vashidat. Ennek közelében található „a pogányok gátja” (Sadd el-Kafara) ősi építménye. Egy német régész — G. Schweinfurt — 1885-ben adott hírt róla először. Híradása nyomán archeológusok vizsgálták meg, mérnökök mérték fel. Megállapították, hogy a harmadik, vagy a negyedik fáraó-dinasztia idején — i. e. 2750—2950 között — épülhetett. A környéken, a sivatagban látható mély bevágások — „vádi”-k — az időnkénti felhőszakadások következtében keletkezett völgyek. Több mint négyezer éve a legnagyobb vádit keresztbe gátolták, hogy a völgyben lezúduló esővizet felfogják és tárolják a szomjas földek öntözésére. A völgyet keresztező gát alul 90, koronáján 100 méter hoszszú. (A V alakú völgy alul nyilván szőkébb, mint fent, ezért a gát is alul rövidebb, mint felül.) A gát középső része — a központi hatalom hanyatlása idején — egy rendkívül heves zápor után átszakadt, a szakadás helyén a töltés metszete jól tanulmányozható. A gát két, egymással párhuzamos kőfalból áll, a közöttük levő mintegy 40 méter széles rést kővel, sóderrel töltötték fel. A kőfalak faragott homokkőből épültek, a víz felőli oldal kövei különösen szépen megmunkáltak. Kötőanyagot — maltert — nem használtak, a gátszivárgás ellen a kövek pontos illesztésével védekeztek. A két fal közötti laza kőtörmelék és sóder azonban utat engedett a szivárgásnak, ami azután végül katasztrófához vezetett. Mérnökök kiszámították, hogy negyvenezer tonna faragott kő és hatvanezer tonna laza töltelék épült be a gátba. A falazások köveit tehát csupán sú-Nabateus öntözőrendszer duzzasztógátja 30
