Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1981-10-01 / 10. szám

világíthatott. .Az országos felmérés kérdőíves módszerrel történt (aminek a magyar néprajz kutatásban a 18. szá­zad elején élt Bél Mátyástól kezdődően több évszázados múltja van). E színvonalas apparátus mozgósítása láttán túlzó szerénységnek tűnhet — de valójában a szerző dicséretére szolgál — és átfogó történeti látásról vall az, hogy ,,az ily módon összegyűjtött tény­anyag rendszerbe foglalása, történeti elemzése megkívánta egyéb forráscso­portok bevonását is.” Ez tette teljessé a téma komplex kifejtését, amelyhez „rö­viden vázolni kellett a magyar rét- és takarmánygazdálkodás történeti alaku­lását az írásos történeti források alap­ján, mivel gazdaság történészeink ezt a feladatot még nem végezték el ... (noha) történészeink az általa forrás­ként használt kiadványokban nagy bő­séggel közöltek már adatokat eddig is . . .” 4. P. Kovács a szénagazdálkodás át­tekintő történetének felvázolását (a „Táj és termelés” c. fejezetben) az or­szág ökológiai viszonyainak bemutatá­sával alapozta meg, és így elkerülte a gazdaságtörténetek egyik leggyakoribb hibáját, az e téren tapasztalható tájé­kozatlanságot. Munkájában rendre sor­ra veszi a szénagazdálkodás ökológiai összetevőit. Közülük is kiemelendő, mint a legismertebb s itt is a legrészleteseb­ben feltárt terület: a természetes nö­vénytársulások története, melyről Soó Rezső kutatásai óta tudjuk, hogy leg­főbb meghatározója nem az éghajlat ál­talában, hanem konkrétan és közvet­lenül a talajnedvesség (Id. Bulla B.: Mo. természeti földrajza 1962. 137. ábra). A Kárpát-medence nagyobb éghajlati egységén belül számos egymástól lé­nyegesen eltérő körzetet találhatunk, de az időbeli (történeti) változásokról in­kább csak feltevéseink (szórvány ada­taink) vannak. Amit biztosan tudhatunk, csak az, hogy a csapadékszegény kö­zépső medence vízhiányát a természet az erdős-csapadékos hegy- ill. perem­vidék (felesleges) víztöbbletével egyen­súlyozta (pótolta) ki. A rét, bár gazda­sági szempontból a kultúrtáj eleme, a legközelebb áll a természetes vegetá­cióhoz. Ennek megfelelően a rétek-lege­­lők gyakorlati osztályozásánál mindig is a talajnedvesség volt a mérvadó. A vázolt ökológiai alapokon jöttek létre a magyar mezőgazdaság fejlődé­sében és a török hódoltság viszonyai között: a „tájjellegű termelési területek­hez” (pl. a borvidékekhez) hasonlóan, főleg a folyóvölgyekben (pl. Rétköz, Bodrogköz, Sárköz és a Sárrétek) de az ártéri gazdálkodás más területein is (pl. a Kis-Balatonnál) a rétgazdálkodás tájegységei és piacai. A szénának az egyes tájak termék cseréjében betöltött szerepe miatt az ún. szénapiacok (vásárhelyek) a korán ki­alakuló piaci forgalom lényeges ténye­zőivé váltak. A szerző a munkaeszközök és munka­­tapasztalatok teljes történetének feltárá­sára törekszik: felöleli a munkaeszközök és a munkaerő fejlődés történetének egészét. Eredményeire nem csak a nép­rajz és az agrártörténet, hanem a tech­nika történet is igényt tarthat, még pedig kétszeresen is. Úgy is mint mun­kaeszköz- és munkaerő-történet általá­ban és úgy is, mint a mezőgazdasá­gi vízgazdálkodás történetének egy speciális fejezete: vízügyi történetünk régmúltjában alapvető szerepet játszó rét- és legelőgazdálkodás története. P. Kovács segítségével vízügyi múl­tunk távolabbi, homályosabb évszáza­dait: a 18. század előtti idők ártéri gazdálkodását is megismerhetjük. A könyvből kitűnik, hogy a vizekkel való foglalkozás korántsem a mérnöki munka századával (a mérnökképzés és a műszaki igazgatás kialakulásával), a rendszeres szabályozásokkal kezdődött, hanem jóval korábban, mint ősi népi (paraszti) tevékenység. A felfedező néprajzos-történész Andrásfalvy Berta­lan találó elnevezése szerint az „ősi ártéri gazdálkodással” . . . És amit a vízügyi történet (és öko­lógiai történet) ezzel a terminus techni­­cussal jelöl — az lényegében azonos az agrártörténet rét- és legelőgazdál­kodásával, P. Kovács szerint: „a ma­gyar parasztság rétgazdálkodásával”. A különbség abban áll, hogy a víz­­gazdálkodás fogalomköre lényegesen tágabb kört ölel fel: az újabb kutatás az egész gazdálkodási rendszer modell­jét (ősformáját) a még ősibb finn-ugor rekesztő-halászatban és a „foki tó­gazdálkodásban” ismerte fel, mely vé­gül a rétgazdálkodás évszázadokon át uralkodó formáin keresztül az ártéri gazdálkodás újabb keletű (és talán a jövőbe ívelő) formáiba, a táj-jellegű termelésbe, a szőlő-, gyümölcs- és kert művelésbe torkollott. A szerző úttörő érdemeit méltatandó, meg kell jegyeznünk, hogy Hermann Ottó alapvető ősfoglalkozás kutatásai ellenére, a valójában soha teljesen fel nem tárt és meg nem ismert rétgaz­dálkodás múltjáról mind a történészek mind az agrártörténészek és a népraj­zosok körében gyakran a legabszurdabb képzetek éltek. Ismertetésünk a félezer oldalas mű tartalmi gazdagságát csak felvillantani, sejtetni képes. Be kell érnünk az egész problémát alapvetően meghatározó két összefüggés felvetésével, mely nélkülöz­hetetlen ahhoz, hogy a kérdést bárki a maga valóságos összefüggéseiben kö­zelíthesse meg: a) Hazánk kontinentális klímája és csapadék viszonyai (időjárási szélső­ségei) közepette soha sem volt várható, hogy rétgazdálkodásunk Ny-Európa óceáni tájainak széna-hozamait meg­közelítse . . . b) Az ország természetes növény­­takarójában a gyep állomány aránya soha sem volt olyan méretű, hogy rét- és legelőgazdálkodásunk (a szántóte­rületük állandó terjeszkedése mellett) és a hódoltsági területeken megindult pusztásodási folyamat ellenére is bizto­sítani tudta volna az ország állatál­lományának rendszeres átteleltetését és exportra való felhízlalását — a rétek­­legelők tervszerű művelése és céltu­datos bővítése: tervszerű rétművelés és rétgazdálkodás nélkül . . . Tehát ilyen rétgazdálkodás, agrártör­ténetünk ezirányú érdeklődésének tel­jes hiánya ellenére is: volt, mert len­nie kellett. Hiszen a magyar mezőgaz­daság történelmünk során, a legmos­tohább körülmények között is mindig megfelelt a külföldi piacok ilyen irá­nyú „kihívásainak”. Az export keres­kedelem tényei és adatai mellett a külföldi utazók útleírásai is minden idő­ben tanúskodtak és tanúskodnak erről. A monográfia technika történeti jel­legű érdemeinek, vonatkozásainak ki­emelése során nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a szerző kutatásaival a 19. század második felében még élő és ható feudális kori vízgazdálkodás lé­nyeges elemeit tárta fel, és így vízügyi múltunk egészén belül különösen sike­rült fényt derítenie a mai vízügy-vízgaz­dálkodás feudális kori előzményeire, vagyis az ősi ártéri gazdálkodás eddig kellően nem ismert oldalára: „a magyar parasztság rétgazdálkodására" is. Eredményeivel tehát a vízügyi törté­netkutatás számára új területeket, ed­dig ismeretlen korszakokat nyitott meg. Vagyis munkája, melyet korszerű szem­lélete és módszerei révén a tárgyi nép­rajz terén példaszerű teljesítménynek ismerhettünk meg — technikatörténe­tünk egy jelentős ágában — a vízgaz­dálkodás történetében is nélkülözhetet­len adatokkal járult hozzá műszaki és gazdasági múltunk feltárásához és ala­posabb megismeréséhez ... P. Károlyi Zsigmond A KGST Vízügyi Vezetők Értekezletének 28. ülésszaka Az NDK-ban, Rostockban szeptember 15—18. között rendezték meg a KGST Vízügyi Vezetők Értekezletének 28. ülés­szakát. A tanácskozáson, amelyen 9 szo­cialista ország küldöttsége vett részt, a magyar delegációt Kovács Antal állam­titkár, az OVH elnöke vezette. Az értekezleten áttekintették az elmúlt év vízgazdálkodási együttműködésének eredményeit és megvizsgálták a komp­lex program végrehajtását. Szó volt a megbeszéléseken a Duna és a Tisza víz­készleteinek hasznosításával és védel­mével összefüggő kérdésekről és tanács­koztak a résztvevők a víz és szennyvíz­­tisztító berendezések gyártásszakosítá­sáról és a kooperációban történő gyár­tás problémáiról, valamint műszerfej­lesztési, módszertani és szervezési fel­adatokról. Áttekintették a Vietnami Szo­cialista Köztársaság és a Kubai Köztár­saság vízgazdálkodásának fejlesztésére tett intézkedések végrehajtásának me­netét és összeállították a VVÉ 1982— 83. évi munkatervét. Az NDK Környezetvédelmi és Vízgaz­dálkodási Minisztériuma az ülésen részt­vevő vízügyi delegációk részére gazdag szakmai programot állított össze. Ennek során megismerhették az NDK vízgaz­dálkodását, a vízügyi ágazat szervezetét és meglátogattak több Rostock megyei vízgazdálkodási létesítményt. 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom