Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-08-01 / 8. szám
г * ^ % * * & % ÁSZÁZAD SODRÁBAN Az emlékezés, a visszatekintés nem mindig magánügy. Akadnak pályák, életutak, amelyekről elfelejtkezni: a köz vesztesége. A magyar vízügy e századi történetének is vannak szereplői, akik tapasztalatban, tudásban, küzdelemben gazdag évtizedeket tudnak a hátuk mögött. Folyóiratunk sorozata őket szólaltatja meg, őket mutatja be. a vízügy nagy létesítményeire emlékezve Beszélgetés Dobolyi Tiborral Dobolyi Tibor megkönnyíti a dolgomat. Részletes gépelt önéletrajzzal fogad, arra gondolván, hogy az évszámok időt rabló jegyzetelésétől megkímélhet. Ebből az életrajzból percek alatt megtudom, hogy 1903-ban született az erdélyi Szászcsanádon. Kolozsvárott érettségizett, majd a budapesti Műegyetem általános mérnöki karára iratkozott be. 1924-ban Erdélyben háromszögeit, 1926-tól 1931-ig alkalmi munkákból élt. (Mint nem egy akkori diplomás.) 1931-ben két esztendőre a Magyar Siemens-Schuckert Művek alkalmazta, majd 1933-ban a középtiszai Ármentesítő Társulathoz került. 1938 és 1948 között az akkori öntözésügyi Hivatal főépítésvezetője. Következett két esztendő a Duna—Tisza csatornánál. Műszaki vezető. Aztán négy évig a Tiszalöki Vízlépcső és a Keleti Főcsatorna folytatólagos munkáinak beruházója illetve irányítója. 1954—1958: az OVF-ban megalakított Vízügyi Nagylétesítmények Beruházási Kirendeltség felügyelője. 1958-ban vette át a VIZIBER vzetését, amelynek tíz és fél esztendeig, nyugdíjba vonulásáig volt igazgatója. Nyugdíjasként jó egy évtizedig műszaki és gazdasági tanácsadó az OVIBER-nél, a VITUKI-nál és a VGI-nél. 1951-ben úttörőként az utolsó éves mérnökhallgatók részére előadásokat tartott az építésszervezésről. 1963 és 1971- ben két 2 éves szakmérnöki tanfolyamon végzett mérnökök részére előadásokat tartott a munkaterek víztelenítéséről. — Az életrajz, kedves Tibor bácsi, sok mindenben eligazít. Kérdezni valóm azonban jócskán marad. Rögtön indulásként a következő: a szülőföldnek, a gyermekkornak volt-e ösztökélő hatása a negyvenesztendős vízügyi pályafutásra? —• Ami azt illeti, a Nagy-Küküllő közel folyt a falunkhoz. Horgászni sokat jártunk a partjára ... De a pályaválasztásban nem hatott rám. Nem is hathatott, mert hegedűművésznek készültem. Aztán amikor kiderült, hogy tehetség híján erről jobb letennem, már kolozsvári diákként, vegyész akartam lenni. Bakteriológus. Elsősorban azért, mert osztálytársam és barátom Soó Rezső volt, a későbbi többszörös Kossuth-díjas tudós, a botanika világhírű professzora. Errről a barátságról, amely végigkísérte életünket, órákig mesélhetnék. Mesélnék is szívesen, de akkor másra nem jutna időm. Annyit mindenesetre hadd mondjak: Soó Rezső fantasztikus munkabírása, megszállott szorgalma arra buzdított, hogy a munkában állhatatos és kitartó legyek. — Tibor bácsi önéletírása alkalmi munkákat emleget. .. — Nos igen, hozzájutni a munkához: az én ifjúságomban, ez a gondok gondja volt... Vegyész nem lettem, mert az egyetemen az általános mérnöki karra jutottam be. Ez a lehetőség állt előttem, ezzel kellett élnem. A diploma megszerzése után az állásnélküliek népes táborába kerültem. Ami mérnöki munka kínálkozott, elvállaltam. így került sor például arra, hogy 1927-ben kilenc szigorló mérnök társammal felmértem a fővárosban 1920 és 27 között emelt épületeket. Csak így térképezhették azokat. Amikor 1931-ben a Siemenshez kerültem, akkor is csak a munka befejezéséig kaptam szerződést. Budapest és Hegyeshalom között a vasútvonalat villamosították, s az én feladatom — építésvezetőként — az ólom telefonkábel lefektetése volt. A Siemensnél a precizitást megkövetelték. „Egy hiba — felmondás" — ez a szólás járta. És így is volt, aki mérnök hibázott, szedhette a sátorfáját. Jó iskola volt nekem az egész életre ... Egyébként úgy tartom számon azt a két esztendőt, mint az átmenetet a vízügyhöz. Ott ismerkedtem meg közelről a kubikosokkal. Budapest és Hegyeshalom között háromszázötven kubikossal gyűrtük le a távolságot. A kezem alatt voltak, akkor szerettem meg őket. Jóllehet nem tudtam, hogy majdan ezer és ezer társukkal köt össze a sorsom. De akkor már a vízügynél. — Valóban ... A Siemenstől milyen út vezetett a vízügyhöz? Hiszen a két terület... — Messze esik egymástól. Ég és föld. Csakhogy mi a 30-as években nem válogathattunk. A szerződésem lejárt, álláslehetőség sehol , . . Ekkor segített ki a véletlen. Bemutattak egy szakaszmérnöknek, aki magával vitt a Középtiszai Ármentesítő Társulathoz. Napidíjas mérnöknek. Itt komoly vízügyi kiképzést szereztem. Ármentesítő gáterősítési munkákat végeztünk, vasbeton műtárgyakat terveztünk és kiviteleztünk, árvédekeztünk. Mindenbe beletanulhattam. A belvízlevezetés és a szivattyútelepek felügyeletét is mi láttuk el. Reggel korán kezdtünk, este 8-ig a terepen voltunk. Csütörtökön éjfélig, pénteken egész éjjel a kubikosok teljesítményét számoltam. Mire szombat lett, már remegett a lábam a kimerültségtől. Amikor fizetésemelést kértem — nősülni akartam — az igazgató rám nézett. „Emelést nem adok! — mondta. — Ha elmégy, kapok helyetted tíz mérnököt.” Egyenes beszéd volt. Folytattam tovább a nomád életet. Szekereztem, gyalogoltam a töltések mentén. Hol itt laktam, hol ott. Hol Abádszalókon, hol meg a gátőrházakban. De ennek csak örülhetek, ma is azt mondom, öt gátőr tartozott a felügyeletem alá, mindegyik remek ember, tisztességes ember. Összemelegedtem velük. Egyikük Varga István ma is felfelcsönget telefonon. Ide költözött Budapestre, nyugdíjba, ha teheti meg is látogat. Jó emberem Szabó Mihály is, a tiszaigari csatornaőr. No de a kubikosaimról meg is feledkezem! Hogy tudtak dolgozni azok az emberek! Hogy bírták az esőt, a tűző napot! Le a kalappal előttük. Sokuk közül itt most Dózsa Gyulára szeretnék emlékezni. Öt magammal vittem a tiszafüredi öntözőfőcsatornához munkafelügyelőnek, majd elhelyeztem csatornaőrnek a Keleti Főcsatorna mellett. Az egyik legjobb barátom volt. A háború után súlyosan megbetegedett, az orvosok sajnos, nem segíthettek rajta. A debreceni kórházból üzent értem, és én siettem a betegágyához — elbúcsúzni. Megöleltük, megcsókoltuk egymást, ahogy az egymástól elbúcsúzó barátokhoz illik. Jó érzéssel gondolhatok arra, hogy a családját sikerült biztonságba helyezni. Dózsa Gyula három fia gátőr: az egyik Balmazújváros mellett, a második Böszörményben, a harmadik Tiszavasváriban. Debreceni vízügyi igazgató korában Papp Ferenc se-21
