Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1981-01-01 / 1. szám

Jellegzetes Rába-szakasz azt hittem volna, hogy elfáradt, meg­fordult, s lassú nyugodt tempójával visszafelé indult. Megnézte magának a hídcölöpöket, cipelt feléjük. Amikor a cölöpökhöz ért, még egyszer összeszed­tem magam, és teljes erővel belé ka­paszkodtam. A zsinór elpattant. Veszí­tettem újra. Egész nyáron ott úszkált a híd körül, hallottam többször is a rablását, ügyet sem vetett rám. — 1974-ben aztán megváltoztattam a felszerelésemet. Erős nádbotokkal men­tem a Rábára, sosem voltak még olyan erős botjaim. Megszállottja lettem én Moby Dicknek. Éreztem, nem lesz bé­kességem, ha újra meg nem vívhatok vele ... A stégemet is áthelyeztem, lej­jebb a magyarlaki hídtól. Tőlem a többi hal ficánkolhatott kedvére — csak harcsára horgásztam. Lótetű, el­hullott fácán csibe, kishal a csali, ami a harcsának kell. Nem sajnáltam az időt, valahányszor csak ráértem, haj­nalban, éjszaka, mentem a vízhez ... Jöttek is a harcsák, haraptak egymás után. Tízkilósok, tizenöt kilósok, húsz­­kilósok. Az egyik májusi napon meg­feszült a zsinór. Éreztem, most meg fo­gok izzadni! Szerencsére mellettem horgászott egy szentgotthárdi ismerős, aki segített a kihúzásban. Látta a küz­delmet, s egyre hajtogatta: „Megvan! Végre megvan! Ö az!" Több mint fél­óra múlva a parton volt a harcsa. A hossza csaknem két méter, s mint ké­sőbb kiderült harmincegy kilogrammot nyomott. Régen láttak ekkora halat a Rábán. Gratulált mindenki: „Megfogtad Moby Dicket!" De én éreztem, hogy nem, nem ő verekedett velem azon a napon. Ő nem adta volna meg magát ilyen egyszerűen! A MECCS VÉGÉN — Telt-múlt az idő, s nem hallottam többé a félelmetes rablást. Nem dü­­börgött, nem csattant a víz, mint ami­kor Moby Dick ment a zsákmányra. Hát mégis ő esett el, ő volt az a má­jusi hal? Július ötödikén, pénteken es­te Takács Ferenc szentgotthárdi bará­tommal indultunk harcsázni. Gyönyörű holdvilágos éjszaka volt. Kinn maradtunk egész éjjel. Hiába vár­tunk a kapásra, így aztán beszélgettünk. Főképp róla. Moby Dickről ... És egy­szerre, talán húsz méterre tőlünk, a régi ismerős jelentkezett. Hatalmas, zu­hanásszerű rablás volt. Egymásra néz­tünk, mindent értettünk .. . Feri barátom vasárnap reggel összepakolt. A tévé köz­vetíti a labdarúgó VB döntőjét, azt nem hagyja ki. Gondoltam, én is megné­zem majd a mecoset, de nem otthon, hanem itt, egy közeli házban. Be is ballagtam a faluszélre, de az első per­cek után nyugtalan lettem. És ha most hagyom ki a nagy lehetőséget? Ha Mo­by Diók éppen most látogatna el a sté­gemhez? Felugrottam, futás vissza a Rába partra. Jó nekem a táskarádió is... . Feltámadt a szél, a környéken se­hol egyetlen lélek. Már vége felé járt a meccs, mit látok? Az egyik botom megrázlkódik. Talán a szél ... De a bot már csúszott is előre. Utána ugrottam, be derékig a vízbe, s elkaptam a vé­gét. De mozdítani sem tudtam a bo­tot. Ha nincs ott egy tuskó, aminek neki vetem a lábam, belezuhanok a vízbe. Vagy eleresztem a botot. Feszült a zsinór, feszültek az izmok. Még bí­rom, de egyedül az ilyesmi nem tart sokáig. Kész. Ez volt az utolsó talál­kozásunk. Moby Diók erősebb, kitar­tóbb — feladom. — Persze, kiabáltam azért segítsé­gért. De ki van ilyenkor a vízparton, amikor a döntőt közvetítik? Nincs sen­ki... És akkor csoda történt. A szét­hajtó bokrok között régi ismerősöm, Dudás József horgász csörtetett fe­lém. Kihúzott a vízből, a stégre segí­tett. Ez már valami. Innen már lehet har­colni. A bot, persze, karikára hajlik, a fék nyikorog. Vajon meddig bírja? Mi­kor szakad szét minden, ahogy azelőtt is? Mert Moby Diók jött el, az bizonyos. Ilyen ereje nincs másnak a Rábá­ban ... A harcsa megindult, csak azért imádkoztam, hogy ne a híd felé tart­son. Ha a cölöpöket megkerüli, elpat­tintja a zsinórt... És nem arra vont, lefelé indult! Nézem az orsót, a zsinór fele már elfogyott. Moby Dick pedig nem áll meg, hiába is reménykednék. Ekkora ostobaságot nem követ el. Kö­vetnem kell hát... A horgásztárs előt­tem lépked, a vágóhoroggal tördeli a bokrokat, utat csinál nekem. Egészen addig, míg ki nem ficamítja a boká­ját. Azért mellettem marad, bíztat, lel­kesít. Igazi sporthorgász. A hal nem za­vartatja magát. Szép, nyugodt, megszo­kott tempójával úszik. Kipróbált tech­nika ... De már én is tanultam, mió­ta megismerkedtünk. Nem kapkodok, követem, ahogy ő diktálja. Csak a lá­bam, a karom ne kezdene zsibbadni! Megyek utána. Mennyi idő telhetett el? Húsz perc? Harminc? A hal már jó kétszáz méterre jár a kapástól, és az első facsoportig még van vagy hetven méter. Ha addig nem történik valami, nincs több esélyem. De a hal megáll: megrémülök. Mit forgat a fejében? Óvatosan kezdem feszíteni a botot. Lassan érzem, hogy a hal megfordul, örülök is, félek is. Mire telik még az erejéből? KETTEN A STÉGEN — Feszítem a botot, s közben sze­dem föl a zsinórt. Még nem indulok el. A sporttársam mondja, hogy a zsi­nór már a híd irányában feszül. El­érkezett hát az utolsó menet. Ha a cölöpökig eljut a harcsa... de erre ne is gondoljak! Megindul, én utána. Még mindig a kezdeti erővel húz. Hir­telen megfordul, halk pattanást hallok. Az orsómra pillantok, összetört a fék­­csillag. A műanyag dob i:s nyílik széj­jel, mint a bazsarózsa. Nem tudom a zsinórt felszedni. Még lenn van vagy harminc méter... Túl vagyunk az el­ső órán. A hal ötödször fordul velem. Cipel föl-le, a bolondját járatja velem. De mégis, még nem rázott le magáról! Dudás sporttársam egyszerre fölszisszen. Feljött a hal. Feljött a víz színére! Óriá­si test. Félelmetes. Visszaértünk a sté­gemhez, ahonnan indultunk. Moby Diók újra letört a mélybe. Levitt tizenöt mé­ter zsinórt. De már engedelmeskedik a botemelésre. Csak éppen feljönni nem akar. Ha lefekszik, és kipiheni magát, megmenekült A víz színéig engedtem a botot, s kezdtem emelni. Három-négy emelés után megláttam Moby Dicket. Hanyatt feküdt, nem mozdult. A botot átadtam a segítőmnek, és fogtam a vá­góhorgot. Sikerült az első próbálkozás­ra a hal álla alá akasztani... De a nagy test még a vízben volt, most már két horoggal, feje a térdemnél. Átnyúl­tam a száján keresztül, a kopoltyúján, átöleltem. Most már az enyém volt iga­zán! Küszködve, izzadva felhúztuk a stégre. Ott feküdt Moby Dick, s én mel­lé zuhantam kimerültén. Ott feküdtünk szótlanul. Legyőztem őt, és sajnáltam. Szigeti Nándor elhallgatott. — A befejezést nem szívesen toldom meg. De szeretnék még megtudni va­lamit. Mi lett Moby Dick sorsa? Mégis­csak király volt... — Nem jutott neki királyi vég ... Az egyik szombathelyi étterem vette meg. Halászlé készült belőle. Kása Csaba 27

Next

/
Oldalképek
Tartalom