Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-07-01 / 7. szám
Felső-Tisza 1940 tavaszán, a királyházi várból néz most megismerhetem ezt a különös világot ... — S az volt még? Különös világ? — Ó, a lápnak már nyomát sem láttuk akkor. Hiszen lecsapolták a századfordulón. De a Szamos és Kraszna között sokat szekereztem egy öreg magyarral, aki még ismerte a lápot. Csodálatos történeteket mondott róla. Hajtotta a lovakat és mesélt. . . Életem jelentős részét 24 évet töltöttem ezen a vidéken. 1932-ben lettem a Szaimos-balparti Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat havidíjas mérnöke, aztán műszaki nyilvántartó mérnökként dolgoztam Mátészalkán. 1941 és 45 között szakaszmérnök voltam Szatmárnémetiben, 1945 és 48 között ugyancsak szakaszmérnök Mátészalkán. Tehát ezen a szép tájon teljesítettem vízügyi szolgálatot a Társulatnál 16 esztendőn át, egészen a felső-tiszai árvízkatasztrófáig, illetve az Ármentesítő és belvízrendező társulatok államosításáig. Ebbe a tizenhat esztendőbe sok munka belefért. Belefért a társulathoz tartozó 32 község ártérfejlesztésének és ártéri telekkönyveinek átdolgozása, vagy például az első világháborút követő földreform adatainak szakszerűtlen átvezetéséből adódó hiányosságok korrekciója. Szükség volt az ár- és belvízvédelmi művek fenntartásával felújításával és fejlesztésével kapcsolatos felvételekre, tervezésekre, és kivitelezésekre is. — Tehát a régi Ecsedi-láp végképp elsüllyedt? — Azt hittem én is, mint ahogy el is süllyedt a lecsapolással. De 1940-ben újra éledt... A hatalmas belvíz visszahozta a régi vízivilágot. Ladikon jártam, de még többet lóháton. Kálmán-majorból, a láp közepéből irányítottam a a belvízvédekezést... A rendkívüli belvíz az 1940-es nagy jeges árvizet követte. Ez az árvíz a katonaságtól hozott haza. 1940. februárjától utászként szolgáltam egy Huszt melletti műszaki táborban. Éppen a nehéz vizes pallókat cipeltem a hídgyakorlathoz, amikor kiszólítottak a sorból, és hazarendeltek az árvízvédelemhez. Méteres hó mindenütt, a folyókon vastag jégpáncél. A Krasznán is. Az olvadás akkor kezdte bontogatni. A Kraszna-hidak előtt erős jégtorlaszok keletkeztek, felduzzasztották a vizet. Három árkásszal vonultunk hídtól-hídig, robbantottuk a torlaszokat. Megesett, hogy a víz a híd alá sodorta az ötkilogrammos robbanóanyagot. Mi történik most? Elszáll a híd? Hát életben maradtunk. És a hidak sem sérültek meg sehol. Három esztendővel később sokkal nagyobb veszélybe kerültünk. De hogy mekkora a veszély, csak utólag derült ki. Éjjel vonultam ki a Kraszna felső szakaszára. Körös-körül tenger, a víz színeit a töltéssel. Reggelre a jégtorlasz a robbantás eredményeként végre elment. Megnéztük jobban a hidat, hát a süveggerendát egyetlen csap tartotta. Éjszaka a jég kiemelte a süveggerendát a helyéből. Ha egy kicsit jobban megemeli, húszán veszünk a jeges vízbe . .. Az 1940-es nagy árvíz és a hatalmas belvíz után a Tisza-Dunavölgyi Társulat Központi Bizottsága pályázatot írt ki. A téma: a rendkívüli Tisza-völgyi belvizek milyen rendezéseket kívánnak. Mit lehet tenni a belvíz ellen? Ekkoriban az egész országnak súlyos gondot okoztak a belvizek. Díjat nyertem, és — mosolyogva teszi hozzá a házigazda — a jutalomból vásároltam egy kétmázsás disznót... 1944-et írtunk. — Háborús esztendők ... A világháború hogyan zárult a szakaszmérnökség területén? — Elpusztultak a hidak. A németek itt is robbantottak visszavonulás közben. A rongálások és a károk helyreállítását a hidakkal kezdtük. Rögtön nekiláttunk a munkának. Jármű, szekér akkor luxus-számba ment. Gyalogoltunk oz egyik mérnöktársammal Varga Lajossal — most Romániában él — hetenként, kéthetenként megtettük a Mátészalka-Szatmórnémeti közötti utat. ötven kilométer, gyalogszerrel. Végül választottunk: én megtelepedtem Mátészalkán, a kollégám Szatmárnémetiben .. . Mert a gyaloglás minden időnket elvette volna. — A hidak újjátépítése mikor kezdődött? — Már 1944 novemberében. Ahogy a front elvonult. A Krasznán a tizenkét társulati hídból mindössze három használható maradt. Erős, rácsos vashidak röpültek a levegőbe, helyettük fahidakat építettünk. Az első újjáépült Kraszna-híd 1944 karácsonyán már állt. A környékbeliek így ismerték: a Szálkái Nemesek hídja. A terveket általában én készítettem, a kivitelezést pedig a kiváló technikus, Kocsis Kálmán vezette. Ő intézte az anyagbeszerzést, sikerrel. Ami abban az időben nem kis szó volt. 1948-ig nyolc fahidat állítottunk fel. Közben — természetesen — el kellett készítenem a társulat árvízvédelmi és belvízrendezési műveinek fejlesztési tervét és az öntözés távlati fejlesztési terveit. — Említette János bácsi a felső-tiszai árvízkatasztrófát... — Mátészalkai szakaszmérnökségem utolsó esztendejére esett. A kormánybiztos Vásárosnaményba a Beregi társulathoz rendelt ki. A terület nagy részét már víz borította. El kellett vezetni az árteret borító vizeket, pótolni kellett a tönkre ment csatorna-hidakat, gondoskodni kellett a tivadari szakadás elzárásáról, a töltés áthelyezéséről. Megterveztem a beregi Tisza-jobbparti töltésének magasítását is. Az árvíz után rám hárult egy nehéz feladat: Tivadar egyik utcájának áttelepítése. Az ember mindig, az utolsó pillanatig ragaszkodik az otthonához, és én nagyon együttéreztem a falusiakkal, akiket a kényszerűség kivetett szeretett hajlékukból. De az áttelepítést mégis végrehajtottuk. Éppen az ő érdekükben. — Haladjunk az időben. 1948... — 1948 végén három nagyobb és két kisebb társulatból megalakult a Mátészalkai Árviz és Belvízvédelmi kirendettség. Ekkor kezdődött életemben az a periódus, amely 1948-től 1956-ig tartott. Lázas, felgyorsult esztendők voltak, amikor az ember szivének és eszének is helyén kellett lennie. E nyolc esztendő alatt voltam a mátészalkai kirendeltség vezetőhelyettese, aztán vezetője, voltam a Nyíregyházi Árvízvédelmi és Folyamszabályozási Hivatal megalakulása után a hárrom felső szakasz — a Beregi, a Tisza-Szamos közi és az Ecsedi lápi — szakaszmérnöke, s utol-1948-ban a tivadari szakadás ideiglenes lezárása A tivadari töltésszakadás-elzárás anyagkitermelő helyei (1948) 21
