Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1981-03-01 / 3. szám

gyünk!” Mintha 'katonák lennénk. De hát nem voltunk-e azok? S a katonáik­kal karöltve dolgoztunk. Kaptunk is jó munkánkért árvízvédelmi érmet, meg pénzt. — Szerették a Dunát? — Egyikünk se! Nem az áradás miatt, hanem mert vágyott vissza a szívünk. Más ám a Tisza! Mi csak itthon va­gyunk itthon a megszokott helyünkön. 1970-ben a román határtól a jugoszláv határig mienk volt a Tisza. Sőt, a Kö­rösre is átszállítottak bennünket. Ott a zsilipfogás után visszajöttünk. Védekez­tünk Szegednél is a város mindkét olda­lán. Legutóbb, a múlt évben a Körösök­nél voltunk. Ilyenkor én vagyok a fő­szakács! A beszerzéstől kezdve minden rám tartozik. Tudom, hogy miből mennyi kell. Eleinte, tudja, étkezdében etették az embereket, adtak 51 forintot napon­ta. S az emberek éhesek voltak. Én men 22—23 forintfoól kihoztam a háromszori étkezést. — Most mi a munkájuk? — A szegedi partfalat építjük. Ami­kor hozzákezdtünk, 1974-ben, majdnem megvertek minket a szegediek. Mert az­zal kezdtük, hogy robbantottunk. Saj­nálták a régi partfalat. Míg az embe­rek neim látják, hogy mi lesz a régi helyén, addig csak a sajnálat van. Az­tán évről évre jobban látszott, hogy mi van itt születőben. Akkor meg már min­denki azt akarta, hogy minél hosszabb legyen a partfal. Már az új hídon is túl járunk, az idén ez a munkánk. Eddig szerencsénk volt, eddig nem kellett egy napot sem mulasztani. Hogy mi mennyit dolgoztunk . . . Nem szeretek sirni, mert akkor azt mondanák, hogy ni, a Suti banda . . . Nem. Mi mindent megcsiná­lunk. Amikor jött a 42 vaqonos uszálv, teli tokaii 'kővel, s rakodni kellett, hát rakodtunk. Talicskáztunk. Mecmutattuk, hogv nem felejtettük el a talicska nye­lét. S nekünk csikóink sem voltak. A na­gyobb kőből 5—6-ot beletett az ember, aztán elege volt mire 'kitolta a partra. Ma már se híre, se hamva ennek. Ma már markoló rakodik. Bizonv. abban az időben jelentkezett eqy-két fiatal a bri­gádba, ott voltak egy napig, kettőig, aztán 'leléptek, faképnél hagytak ben­nünket. Ismeri a szegedi partfalat? Ak­kor tudja, hogy az egész város büszke rá. Még a réai vízi rondellát is vissza­állítottuk. Ki hitte volna addig, hoqy van egy nagy bástya a vár előtt a víz­ben .. . — De meg-megszakították a partfal építését... — Műszói volt. 1979-ben üneDelte a város az újjászületését. Mert 100 éve, akkor öntötte el Szeaedet a Tisza. És erre az évfordulóra állították fel a hi­res emlékművet. Na. ezt is mi csináltuk. Már persze ami ránk tartozott. A terep­­rendezést, ímea a többit, a partfaJ'kikép­­zést. Tudia, milyen csodálatos érzés ott sétálni. Elvittem az asszonyt is egyszer, amikor bent járt a városban, hogv leül­jünk a Dugonics téri szökőkút elé. De eljár a szám, most meg előreszalad­tam. Ezt most mondjam, vagy . . . Egyik óra megy a másik után. Egyik emléket követi a másik. Mert annyi emléke van Suti Pál kubikos cso­portvezetőnek —, hogy azt a titulust adjam neki, ami megilleti —, amennyi három napba sem fér bele. De mondja, mondja, ahogyan feltörnek az emlékek. Meséli a tiszavirágoktól ékes folyót, innen egy nagy ugrással az NDK-ban járunk, ahová lám eljutott, látta Drez­dát és Lipcsét, járt Prágában, Jugoszlá­viában, világlátott ember lett a hajdani kisbéres. És vizsgáit emlegeti, ,,a leg­utóbbit a motrakból tettem”, két évig tanfolyamra járt, hogy jó döntőbizott­sági tag lehessen, addigra már 'meg­járta az élet iskolája mellett a szakszer­vezetét is, a bizalmi tisztségtől eljutott az szb-elnök posztjáig, mert az is volt három évig, azután sokáig a MEDOSZ vízügyi szakosztályában is tevékenyke­dett, kubikostársai érdekében. S mert ki nem maradhatna a felsorolásból, hát elmondja sorrendre: miféle bronz, ezüst, arany koszorúkat szerzett már ez a banda, pardon, a szocialista brigád, de hát ők tudják, ha bandát emleget­nek, nem sértenek, inkább dicsérnék . . . De megváltozott a világ! Palába még gyalogoltak, Nagyfába már saját biciklivel jártak, most meg ezt a gyevi brigádot mikrobusz hordia-viszi mindenhová, Algyőről a munkába és onnan meg haza. Olasz László a gép­kocsivezető, diktálja a jegyzetbe a jó sofőr nevét, úgy látszik megérdemli a brigád szeretetét. — Tudja mi bánt engem? — szegezi szemtől szembe a kérdést. És nem vár viszontkérdést, de mondja is, magától, megemelve egy fokkal a hangját: — A fiatalság! Nem olyanok ezek, mint mi voltunk, annak idején. Nem is nagyon iparkodnak olyanokká válni. Mi időseb­bek ugyancsak aggódtunk értük. Nem is tudom mi lesz a szakmával, ha mi ki­öregszünk! Úgy gondolom — méz ki a behavazott folyópartra —, hogy velünk majd kihal ez a szép szakma! Mi nagyon lelkiismeretes embereik va­­gvunk. Ezért se veszünk be magunk kö­zé akármilyen embert. Mert sajnos — sóhajt egy jó nagyot —, vannak ,,söm­­mi embörö'k” is! Dohog, fújtat, haragszik. Csak nem a saját gyerekei miatt ilyen? Rázza a fejét. — Nem, nem. Nekem hála istennek, nincs bajom velük. Két fiam van, két lányom. A Dénes fiam éppen most ka­tona Szentesen, ő 24 éves, egyébként kőműves, szereti a szakmáját, s tudia miért lett Dénes? — Közelebb hajol. Titkot súg: — Mert volt egy öcsém, ő volt Dénes, meghalt háromesztendősen. Mikor megszületett az első fiam, mond­tam, hadd viselje tovább a Dénes nevét. Ezért lett Dénes. Julianna lányom 23 éves. Varrónő Szegeden, a ruhagyárban. Éva meg 20 éves, technikus vízügyi szak­­középiskolát végzett. — Na végre — mondom, —, leg­alább valaki továbbviszi a szakmát. Ingatja a fejét, szomorúan. — Elcsalták a Volánhoz, ott többet fizetnek. De hát 'ki tudja, még vissza­jöhet . . . Már csak a legkisebb fiú maradt hát­ra. — Ő viseli az én nevemet. Pál lett, 19 esztendős, autószerelő. Divatos szak­mát választott. Mondom, nem az én gyermekeimmel van nekem bajom, ha­nem a mai fiatalokkal ... — Mi volt a legszebb az életében? — Eqyet nem tudok mondani. — Akkor mondjon kettőt. — Inkább hármat. — Jól van. Mint a mesékben. — Az első volt a gyönyörök kertjé­ben a gyerekkor. Úgy ahogy volt. — A második? — A család. A gyeröikeiim. — És a harmadik? — A munka I Talán ez volt a leg­szebb. Amikor a nagy buzgárt elfogtuk, vagy mikor a partfalat dicsérték, vagy most nyáron, amikor készem lett a szö­kőkút . . . Itt vagyunk, a szegedi szökőkótnál. Erről mesél. — Látta már? Mert ez a legfonto­sabb. A szegedi színes szökőkút a Du­gonics téren, az egyetem előtt. Ha látta, akkor el tudja képzelni, milyen gyönyö­rűséget csináltunk. És tudja, hogy mi­lyen mélységben dolgoztunk? 5,50 mé­terre leint. Mert a aépeknek is helyt kel­lett ám csinálni. Csak odaállnak ma az emberek a szökőkút elé és nem is sej­tik, hogy milyen iszonyatos mélységben dolgoznak lent a gépek. És ezt mi kubi­­koltuk ki. Ez kubikos munka volt. Úav ám I Amikor kész lett, bejött a család. Csak gyönyörködtünk benne miindany­­nyian. Ez az igazi megnyuqvás, hogv az ember látja munkája eredményét. Hogy nem hiába él. Hogy tesz valamit. Sze­ged határában akármerre járok, én mindig az én munkámat látom. És ez nagyon iá érzés. Ez a legjobb a világon. — S hol van az a múzeum, ahol őr­zik a régi bográcsot, a csákányt, az ásót. . . — Csak át egyenest az új hídon, az újszeged! oldalon. Őrház volt azelőtt, ma múzeum. Én méq nem láttam, de ezt ki ne írja ám. Pedig régóta készülök odamenni, maid egyszer, a családdal, hogy megnézzük az öreg bográcsot. Le­het, hogy a régi cselédszerződésemet is odaadom, ott van annak is a helve, a múzeumban. Nem iái mondom? Mit csi­náljak én otthon véle? Elhallgat. Maqában azt firtatja talán, meddig kell állmok a 'kemény tél miatt. Meg azt, ez a napja se ment el eredménytelenül. S talán azt Is: milyen jó volt kimerni az emlékezet kútját. — Tudja, mit sajnálok? — Megírom. — A Bertalan Lajos emlékművet. Ott állt az új híd újszeged! hídfőjében. Le kellett bontani. Eleinte még mondogat­ták, felállítják valahol. Nem tud róla semmit? — Nem I — Kár! Kezelünk. Búcsúzásul fényképeket vesz elő. Egyre azt nyújtogatja, ahol ő társaival együtt, munka közben alia­­alig látszik, de helyette ott magasodik a készülő partfal, s háttérben a Foga­dalmi templom. — Bizonyság, hogy mi mindent csi­náltunk. De hát kell a bizonyság? Ha majd nyugdíjas lesz, bejön Sze­gedre, leül a partfal előtti sétány pad­jára, s nézi a művét. Vagy ül a Dugo­nics téren és gyönyörködik a színes szó­ik ők útban. Ez lesz a boldogság. Vagy akkor sajnálja majd az elrepült éveket? Ezt akkor kell majd megkér­dezni tőle, Suti Páltól. De erre még várni kell majdnem egy évtizedig. Takács Tibor 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom