Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-12-01 / 11-12. szám
Víz alatti élelmiszer-termelés Az ENSZ legújabb népességstatisztikai kiadványa (1980) több ezer adatot közöl a világ népességének alakulásáról. A kiadvány szerint jelenleg 4 milliárd 415 millió ember él a Földön. Ez a népességszám az ezredfordulóra várhatóan eléri a 6,2 milliárdot, 38 év alatt pedig megkétszereződik. A népességszaporulat nagy hulláma, a demográfiai robbanás sok nehezen megoldható feladat elé állítja az emberiséget. Földünk lakosságának egy része már ma is alultáplált, vagy éhezik. Már a 2000. év körül a mainál sokkal súlyosabb élelmezési nehézségekkel kell számolni, ha nem sikerül idejében új tápanyagforrásokról gondoskodni. Érthető tehát, hogy az élelmiszer-ellátás kielégítő megoldása a ma élő emberiség nagy sorskérdései közé tartozik. A probléma egyik belátható jövőbeni megoldását kínálja a tengerek és óceánok, a sós vizek tápanyag-termelésének irányítása, a hasznosítható tengeri élelmiszerek mennyiségének növelése, kitermelése, emberi táplálkozásra alkalmassá tétele. A Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában megjelent (1974) „Élet a tengerben" című könyvében, Farkas Henrik külön-külön fejezetben foglalkozik a tengerek és óceánok tápanyagforgalmának kihasználásában rejlő lehetőségekkel, a „ tengergazdálkodás" jövőjével és utal a „kr/7/"-nek nevezett állati planktonból (parányi rákocskafaj) kinyerhető zsiradék hasznosítására a Szovjetunióban folyó kísérletekre. A szovjet „Sportbúvár" folyóirat 56. számában (1979) cikk jelent meg „A víz alatti gazdaságok munkásai" címmel, amelynek szerzője A. Dmitrijev, a műszaki tudományok kandidátusa. A következők az orosz nyelvű cikk alapján foglalják össze a víz alatti élelmiszertermelés múltját, jelenét és jövőjét. Az ősidők embere felszíni és víz alatti vadászattal, gyűjtéssel szerezte meg táplálkozásához szükséges élelmét. A víz alatti élelmiszer-kitermelés, a halászat eszközeivel (szigony, háló, csapda, horog) halakat és homárokat fogott, ehető puhatestűeket, kagylókat, szivacsokat gyűjtött. Az ősi halászat eszközei napjainkig fennmaradtak, de tökéletesedtek, méretük és teljesítményük pedig megnőtt. Manapság szigonyágyúkkal ejtik el a bálnákat. Az igen hosszú halászhajókról leengedett fenékhálóval egyszerre néhány tíz tonna halat fognak ki. A horgokat (csalétekkel) a tengeren úszó bójákra erősített, kilométereket számláló hosszúságú kötelek végén helyezik el. Ezzel a módszerrel többszáz-kilós halakat emelnek ki. A tengerek és óceánok szabad vizein mozgó hatalmas halfeldolgozó üzemek tízezer tonnákban számolható készterméket juttatnak a kikötőkbe. A világ halászatának intenzív fejlődése és a folyók, tavak, tengerek, óceánok szennyeződése a természetes halállomány jelentős csökkenéséhez vezetett. Ez egyre inkább szükségessé teszi a hasznos tengeri növények és állatok telepítését a partmenti vizekben és a különleges „v/z alatti gazdaságok"-ban. Az ilyen tengergazdálkodásnak történelmi előzményei is vannak. A kínaiak, az ógörögök, a rómaiak és a japánok már régen tudtak algákat, osztrigákat, halakat tenyészteni. Napjainkban ismét előtérbe került, mindinkább nő a „tengeri kultúra" (latin cultura: növények és állatok tenyésztése) jelentősége, különösen a kedvező klimatikus és hidrológiai adottságú tengermelléki országokban. Mai formája Japánban alakult ki, ahol Mikimota kidolgozta a mesterséges kagylótenyésztést. Először megszámlálhatatlanul sok ivarterméket telepítenek szét a tengerfenéken. Később összegyűjtik, kis darab gyöngyházat helyeznek a fiatal kagylókba, majd ismét a fenékre helyezik azokat. Megvédik őket a ragadozóktól, és megtisztítják a parazitáktól. Néhány év alatt kifejlődik a szilárd gyöngyszem a kagylócska testében. A tengeri kultúra terén még ma is Japáné az első hely a világon. Körülbelül 700 ezer tengeri telepük és ültetvényük van, amelyeknek többsége kis magángazdaság. Fiatal búvárnők (Farkas Henrik: a gyöngyhalászlányok japán neve „ama") ezrei foglalkoznak a nehéz és veszélyes víz alatti kézi munkával. Évente 1 millió tonnánál több puhatestűt, halat, algát, rákfélét tenyésztenek a gazdaságok. Ez tizedrésze a halászflotta által kitermelt tengeri termékeknek. A jelenkori tengeri gazdaságok főleg a sekély vizekben, az apály-dagály zónákban helyezkednek el. Ezért kezelésük elsősorban a felszínről, tutajokról, csónakokról, kishajókról történik. A telepítést és a termés betakarítását rendszerint kézzel végzik. Az ilyen technológia nem gépesíthető, nem automatizálható. Már dolgoznak a jövő új technológiai eljárásain. Ezek jelentősen csökkenteni fogják a kézi munkavégzést. Lehetővé teszik majd a tengerek és óceánok nyílt- és mély víztérségeinek birtokbavételét. Várható tehát, hogy a tengeri kultúra a közeli jövőben a tengergazdálkodás hatalmas, önálló területévé fejlődik. Az utóbbi években elterjedt a „köteles algatenyésztés". A partmelléki vizeken lebegő bóják és horgonyok között kifeszített kötelekhez hozzánő az alga gyökérzete. A vetés, a kezelés és a betakarítás gépesíthető. A jövőben a tengerek és óceánok biogén sókban és napfényben gazdag nyílt vízterületein telepítik az algatenyészeteket. A mély vizekben, a hullámoknak és áramlatoknak ellenálló rugalmas kötélrendszeren hozzák létre az algamezőket. A termést különleges alga-betakarító hajókkal fogják begyűjteni. A köteleket felhúzzák, az algákat leszedik és feldolgozzák félkész-termékké, majd előreláthatóan ismét „bevetik" spórákkal a kötélrendszert. A puhatestűeket, főként az osztrigákat (Ostrea edulis) az apály—dagály zóna kezecskéiben vagy tutajokra felfüggesztett fémkosarakban tenyésztik fáradságos kézi munkával. Az állatokat sokszor kell kiemelni a 2—4 éves tenyésztési periódus alatt, amikor megtisztítják a parazitáktól és áthelyezik más kezecskékbe. A nyílttengeri vízterületeken bevezetni tervezett mélységbeli új technológia megengedi a telepítés, hizlalás és betakarítás gépesítését. Erre legalkalmasabbak az ehető fekete kagylók (Mytilus galloprovincialis). Tudósok számításai szerint a tenyésztésnek kedvező tenger I hektárnyi területe évente 60 tonna puhatestű-húst adhat. Valószínűleg még hosszú évekig a hal marad a tenger-adta legértékesebb táplálék. (Farkas Henrik: „Az 1968. évi adatok szerint a tenger egy esztendő alatt közel 60 millió tonna élelmiszert adott a Föld népeinek asztalára.") Ezért az ichtyológusok nagy figyelmet szentelnek a tengeri haltenyésztésnek. A halat a tenger elkerített részein tenyésztik, vagy egyszerűen kiengedik őket a természetes tengeri legelőkre. A halgazdaságok egyik legfontosabb része a kerítés, mert: át kell engednie a pianktonszervezeteket, meg kell akadályoznia a halak elszökését és a ragadozók behatolását. Eddig nylonvagy fémhálókból építették az ilyen kerítéseket, de ezek gyorsan rongálódnak. A jövő lehetséges megoldása a vízbuborék-függöny vagy az ultrahangháló. Egy másik megoldás: zátonyok, szirtek, buja algatenyészetek létrehozása a tenger fenekén letelepült halak részére. E halgazdaság körzetében a halak számára kedvező feltételeket teremtenek, és hangmezőt is gerjesztenek, mely odavonzza a halcsapatokat. Országonként más-más berendezéseket és eszközöket alkalmaznak a halak fejlődésének ellenőrzéséhez, a víz paramétereinek szabályozásához. A mai tengeri halgazdaságok azonban méq távol állnak az ideálistól. A tengeri állatok fejlődésének gyorsasága is a legelők terméshozamától függ, akárcsak a szárazföldieké. Elsődleges tápanyaguk a mikroszkopikus egysejtű alga, a phytoplankton. Az algák rendkívül gyorsan szaporodnak nitrogén- és foszforvegyületek jelenlétében a nap által felmeleqített felsőbb vízrétegekben. A kis állatok, a zooplanktonok, a halak, puhatestűek és rákfélék táplálékául szolgálnak. Az algák tápanyagának, a nitrogén- és foszforvegyületeknek jelentős része azonban a tenger mélységi vízrétegeiben halmozódik fel. A jövő feladata lesz tehát a tengervíz biogén sókban dús alsó rétegeinek a nap által megvilágított felsőbb réte-54
