Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-12-01 / 11-12. szám
Akik kapálnak, innának is Л BETEMETETT KÚT — Hogy melyik évben rakták? Lajter Péter balmazújvárosi kisparaszt nem vakarja meg a fejebúbját, rögtön megmondja: — Ezerkilencszázharmincnyolcban. VÖLGYRE NÉZETT Halász János (idős gazdálkodó) Hegedűs fuvarossal, Bereci Gáborral, sok más földivel együtt fájlalják egy kút betemetését. Fájlalják? összefut a szájukban a nyál, ha a vizére gondolnak. — Ki ásta? Ki rakta? Név szerint már meg nem mondják, de annyi biztos, hogy a kisbérlők izzadták ki az árát, s egy kasszából rakatták Cserepesen. A környéket arról a sok apró tégla- és cserépdarabról nevezték el, ami ott hever széjjelhurcoltan az ekéktől, boronáktól. A felszabadulás után született faluban, Nagyhegyesen is e néven tartották számon. Akárcsak a Bádogost, vagy a Komlósit, ezt a nagy tanyaportát sem felejtették el. Most a toronymagasban lángot sziszegő hajdúszoboszlói gáztelep mögé esik a dűlője. A határrész az oda kitagositott egyénieké. Szomszédjuk a Búzakalász Termelőszövetkezet. — Tehát közös kút volt? — Bárki arra járt, meríthetett belőle. — Közös hasznú volt — mondja Halász János, s közös erővel ketten megjelenítik előttem a kutat. „Völgyre nézett, parton állt, nem hajlásban! Hogy az eső oldalt lefusson róla. Jól lett ez akkor kitalálva! Annak soha el nem posványodott az alja, a feneke. A dűlő szélire tették. Komoly kút volt, korlátos, út menti. Hány vederrel megittak abból huzatáskor a kimelegedett lovak s egy se kapott vízcsömört. Kétcsebres hengerre járt apró szemű hajóláncon. A láncot ugyan ellopta valaki a front után, de a drótkötél is megtette a magáét. A cseber is odalett, vedérrel lett behelyettesítve. És a téglák mozdíthatatlanul fogták egymást.” — A téglák — gyűrögeti süveg alakúvá a kalapját Halász János és összegörbíti a térdén vastag, húsos tenyerét. — Egy se hiányozott azokból, egy se porladt. A mait? — döcögteti el a tréfát az öreg „süveges” —, ha az ember a lábára ejti, eltörik. Nem a lába. A tégla. — Húsz méter megvolt. — Vagy több! Siilámlott az alja! Azt, hogy víz van benne, csak a nagyon jó szemű ember vette észre, mint egy forintos, a közepén olyan kicsi volt a Nap. Lajter Péter kiterjeszti karját. — A belvilága száznyolcvan centiméter. Bólintok: — Hát az már egy kisebb gulyakút átmérője. BETÚRTA A GÉP... A hajtás kút fala legalább húszezer téglát elnyelt. Ennyiből állt össze. Egy családi ház téglaanyagából. Merész vállalkozó fölszedhette volna. A kút ára sem kiszámíthatatlan. Méterét egy ekkora „belvilágúnak” négy-ötezer forintért ássák, falát ennyiért süllyesztik. A kút azonban végső soron azért van, hogy igyanak belőle, s a kortyok értékét már csak szájpadlással, kiszáradt torokkal lehet fölszámítani-kiszámítani. — Milyen ízű volt? — Nagyon jó — vallja Halász János. — Jobb, mint a faluban a csaposkútiaké. — Az én bikám — fortyan fel Lajter Péter — a balmazújvárosi agyonklórozott vízbe bele se dugja az orrát. Nagyot akkor iszik, ha elment a klór szaga. — Ki agyalta ki a betemetést? — A „Búzakalászból" valaki. A szövetkezet vezérkarából. Sári Ferenc vette le ugyan a kávát. — S ki az a Sári Ferenc, hogy csak úgy önhatalmúlag ... ? „Sarkosan" megmagyarázzák: — Sári ugyanolyan kisparaszt, mint mi. Csak még szegényebb. Ott lakott a kút tövében. — S mivelhogy költözik ... A „Búzakalásszal" betömette. — övé a káva? — A —legyint Halász János — ő azt csak reperálgatta, esetleg néhány szál deszkát ütött rá. Mi álltuk volna érte (amit ő szabott meg) az ezer forintot, de rohant a szerencsétlen a Búzakalászhoz, a nagyhegyesi tanácshoz, a hajdúszoboszlói rendőrséghez, hogy uram isten mitévő legyen? Tavaly őszszel végül egy napon nem kacagtak a lovaim a kútnál. A gép betúrta a Sáritanya omladékával. Evvel-avval. Volt ott föld elég. ISZNAK MOST A KERÉKNYOMBÓL — Hányán ittak, itattak belőle? — Vagy ötvenen. A Cserepes-dűlőiek egész évben kijárnak, istállótrágyával hizlalják a földet, vegyszert semennyit sem használnak. Kapát a tengerinek! Így adja meg holdja a nyolcvan mázsa csövest. S akik dolgoznának, innának is! — Nem úgy, mint én a keréknyomból — mondja Halász János. Csak kiböki: — A jó slambuc után nem álltam meg ... — Mert a lajtvíz megposhadt ugye? — így Lajter Péter. Neki is újság, amit hall. Amivel betömték a kutat, nekem sokat mond, sokat elárul. Talán mégis magánszeméi у birtokolta, csupán közösnek hitték. Az ám — akár így, akár úgy — nagy lelketlenség történt. Nagyhegyes tanácselnöke, végiglapozgatván a földnyilvántartót, nem leli az „elföldelt építményt”. A környék jó vizéről nevezetes kútját. Tehát be sem volt jegyezve. „Ha be lett volna, mi sem egyezünk bele a kút elpusztításába. Akkor sem, ha a parasztok kérik a további fenntartását." A parasztok azonban nem kérték. Folyamodtak volna ők, ha sejtik mi készül. Nem sejtették. Vagy ha igen, nem vették komolyan a kút mellől költözködő Sári Ferencet. — Csak odaesett a mi földünk végébe — áldja még most is a földosztás utáni nagy szerencsét Sári Ferencné. — Ó, dehogy tudtunk volna mi akkora kutat ásni, kitéglázni! Meg is sirattam, hogy behányták. Egyszer helyre hoztuk. Nekiment egy gép. De hogy azt a keményfa korlátos, tekerős nagy kutat mi csináltuk volna? Nem volt ahhoz nekünk tehetségünk. Csak a gondját viseltük. Ám hogy behoztuk ide a Csepű sorba a tanyát, az uram feje örökké zsongott: nem telelhet érte innen Hajdúszoboszlóról I Dehát fedette volna le, mint azt falun szokás! TRAKTORT IS HÜTÖTT És a Búzakalász Termelőszövetkezetnek kapóra jött Sári Ferenc „aggodalma”. Mindenkit megelőzött egy még hatásosabb „lefedéssel". A főmérnök, Kálmán Lajos sem arra gondolt, hogy jó lenne tán a parasztokkal szóba állni, mielőtt fölhatalmazzák magukat egy közös kút betemetésére. — Belefészkelt volna a veréb! A szövetkezeti vezetők fejébe csak az nem fészkelt be, hogy a kutakból általában inni szoktak, s még a KÖJÁL rettegett településegészségügye sem tömeti be, ha sorsukra hagyják. Inkább táblát szögeztet ki nagybetűs felírással: A VÍZ NEM IHATÓ! Ezt a kutat viszont ugyancsak látogatták. Még a téesztagok is, — dicsérve azt, aki a nagyhatárban valamikor ideásatta. S hűthették belőle a felforrósodott traktorok motorját, ha arrafelé berregtek. — Senki sem vette a vállára a felelősséget — jelenti ki Kálmán Lajos a fennsőbbségesek nyugalmával. De a hangjában tanácstalanság bujkál, hiszen egy jó kút jó vizéért ki tartaná a hátát? Minek? íme! Szavakkal sokkal nehezebb simára döngölni a kút ügyét. Jobb is volna, ha újból kiásatnák! Szalai Csaba 4<5
