Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-12-01 / 11-12. szám

olajszennyezést elhárító perlites módszer alkalmazása. A Zala folyó nevezetes védelmét annak idején ő irányította.

— Valóban — kezdi — olyan nagy baj nincs a Rába vasi szakaszán. Persze azért elégedettek sem lehetünk!

Vegyük csak sorra a településeket, kezdve az osztrák határnál . . . Rögtön a szentgotthárdi szennyvíztisztító szemet szúr. Rossz állapotban van, az általa kibocsátott víz csaknem gyöngébb minőségű, mint ami érkezik. A Rába vize errefelé hol piros, hol lila. Ez nem a szennyvíztisztító hibája: a színes viz Ausztriából jön a jennersdorfi festékgyárból. Szerencsére azonban nem mérgező hatású.

Rábafüzesnél a Szombathelyi Állami Tangazdaság a szennyező forrás. Nehéz velük szót érteni. Nemrég népi ellenőrzési vizsgálatot tartottak a megyében, s a gazdaság környezetvédelmi helyzetét is megnézték. Ennek talán lesz eredménye.

Csákánydoroszló. A Vörös patak, amely korábban tiszta volt, szennyezést hoz. Körmenden a kacsatelep veszélyeztet.

Zsennyénél — mielőtt a szombathelyi szennyvíztisztító megépült volna — tömeges halpusztulást jegyeztek föl. Ikervárnál, az erőműnél hatvan mázsa halat fogtak ki.

Rum, Meggyeskovácsi, Ikervár afféle üdülőkörzet. A környezetrombolás itt megindult.

Sárvár: gócpont.

— Nem hiszi el — mondja Horváth János —, Vas megyében 1979-ben 2481 tonna szennyező anyagot bocsátottak ki, s ebből több mint 2000 tonnát Sárváron. A Rábába jutott mind a kétezer tonna.

— Hát alig tudom elhinni . . . Végül is, mi található Sárváron? A cukorgyár.. .

Emilt szelíd, amott örvény

— Egymaga nem birná a kétezer tonnát. Segít neki az Állami Takarmányelőállító Vállalat, és a Baromfiipar telepe. A Takarmányelőállító nemcsak a Rábát szennyezi, hanem a levegőt is. Valami elviselhetetlen szagot hajt a város fölé. Végleges megoldást a kitelepítés jelentene, de ez 600 millió forintba kerül. Marad a másik megoldás, a rekonstrukció. Ez 21 millió forintot kíván. Kérdés: lesz-e rá pénz.

— A Rába viszonylagos tisztasága megőrizhető-e?

— Ami az üzemi, a gazdasági szennyvíztisztítást illeti, ez kikényszeríthető. Itt nincs engedékenység. De a láthatatlan szennyezők! Rendszeres szokássá vált, hogy a Rába menti falvak lakói a háztartási, házkörüli hulladékot a folyóba öntik. Műanyagot, vasat, moslékot válogatás nélkül. Amiről annyiszor beszélünk: a tudatra kellene itt hatni! Erre a munkára semmi fáradságot nem sajnálni I

AZT TETTE, AMIT AKART

Azzal búcsúzunk el a megyei tanácson, hogy Szentgotthárdon megkérdezem a gátőrt: hová hordják a trágyát a Szombathelyi Állami Gazdaság rábafüzesi telepéről? Hordják-e még egyáltalán?

A szentgotthárdi új csatorna és mederőrházban a homlokát ráncolja a másik Horváth János. A gátőr.

Derülök a véletlen névazonosságon — a szombathelyi környezetvédőnek fogalma sem volt róla, hogyan hívják a szentgotthárdi gátőrt. Nos, az itteni Horváth Jánosnak is meggyűlt a baja a rábafüzesi teleppel. De még közelebbről, mint a névrokonának. Hiszen nap nap után szembe találkozik a füzesiekkel, a tehenészettel.

— Az utóbbi időben azért jobban ügyelnek . ..

— S ha nem ügyelnének?

— Buzdítaná őket a bírság! Nehogy túlfolyjon a hígtrágya.

— Utoljára mikor bírságolt?

— Legutóbb Szentgotthárdon. Van itt egy szanatórium, többször is figyelmeztettem a gondnokát. De csak hordták a szemetet a Rába partjára.

A kaszagyári gáttól Rábagyarmatig övé a folyó. Feljebb a társáé, Bonti Ferencé. Naponta végigjárják a kijelölt szakaszt, amely a 212 kilométeres Rábából reájuk esik. Ez hatvan kilométer.

Kívülről nézve éppen ellentétei egymásnak. Bonti tagbaszakadt, szőke ember, Horváth szabályos arcvonásé, higgadt, fekete. Ö a régebbi vízügyis. Sokáig Rábagyarmatról látta el a szolgálatot, csak akkor költözött be Szentgotthárdra, amikor megépült az új mederőrház. Az emeleten kétszobás, fürdőszobás lakást kapott a család.

— Csak a kertet sajnálom — vallja meg. Gyarmaton megtermett a zöldség, a gyümölcs, állatokat is tartottak kedvükre. Dehát az őrház új lakása nem maradhatott üresen. És előnye is van ennek a változásnak: a két gyerek könynyebben választhat magának foglalkozást. Szentgotthárd sok mindenben városi feltételeket kínál.

Bonti Ferenc rábatótfalusi. Kicsit törve beszéli a magyart. Horvát nemzetiségű.

— Tizenhét esztendeje jöttem be a vízügyhöz. Kezdéskor havi 1400 forintot kerestem. Nem mondom, hogy az iparban nem fizettek többet. De itt maradtam a Rába mellett. És a havi kereset mégis biztonságot adott.

— És hatvannyolc előtt? Mielőtt a vízügyhöz állt volna?

— Gazdálkodtam. Egyénileg — teszi hozzá. Feléjük az Őrségben nehezen ment volna a közös gazdálkodás. Sok a bakhát, a nadrágszíjparcella.

— A gazdaságot felszámolta?

— Teljesen azért nem. Maradt nyolc hold erdőm, elég munkát ad a szabadidőre. A fiam már 21 éves, helyt áll az apja helyett is.

A tiszta házi szilvapálinka mellett még messzire vinne a szó. De én arra is kíváncsi vagyok, hogy ők, a Rábavidék szülöttei, a folyó hivatásos őrei, milyennek tartják a Rábát?

Bonti Ferenc:

—- Meglepi az embert.. . Meg tudja ám lepni! Egyszer áradás után jártam a szakaszt. Ahogy lépkedek, furcsa érzés fog el. Megtorpanok. A lábam előtt egy akna . . . Második világháborús. Még két lépés és most nem beszélgetünk itt. .. Kihívtam a tűzszerészeket, ők értették a módját, hogy megszelídítsék.

Horváth János:

— Néhány esztendeje elveszett a magyarlaki téesz ladikja. Felkértek, keressük meg. Nem volt nagy a viz, úgy tűnt rá lehet menni. De az az utazás . . . azt még egyszer meg nem tenném! Alig hogy alattunk volt a víz, nekivadult, azt tett velünk, amit akart. Megpörgetett, fatörzseknek vágott, hiába is próbálkoztunk volna kikötni. A téesz ladikja nem lett meg, de örültünk enélkül is. Hogy életben maradtunk.

Kása Csaba

31