Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-10-01 / 10. szám

KÖRNYEZETVÉDELEM Baltára ítélt ősparkok ,,Debrecen városa követendő példával iár elöl a hazai természetvédelemben." Az elsőbbséggel büszkélkedő sor­ra az 1940-ben kiadott Csobán—Her­­pay-féle Vármegyei szociográfiákban bukkanni rá. A fejezet írója leltárba ve­szi, hogy hány tölgyest, homokbuckát, ligetes növényi szövetkezettársulást, pusztai erdős tájat „helyeztek már ti­lalom alá.” Ám az olvasó e sorok men­tén szívesen bolyongana az ősfáktól zúgó parkokban is, melyek a kastélyo­kat, a kúriákat vették, mint gyűrű a kö­vét, foglalatukba. Az óhaj azonban merő anakronizmus. A zöld nemes passzióját űzők (a lomb és a pázsit jegyében) régebbről féltik te­niszpályás, halastavas parkjukat, mint a hazai természetvédelem a maga töl­gyeseit. Mint ahogy a gróf versenylovát nem ülhette meg, a paraszt a gyöngy­virágtelep mellé sem heveredhetett, vagy a hosszú futórózsasor piros eresze alól sem kémlelhette az eget. így magyarázható, hogy a földhözjutottak szálfástul szedték széjjel a parkokat is, amelyek aztán valóban népligetté vál­tak. Főleg az Alföldön. Nem a szépér­zék híján, mert a fának mindig krőzusi volt az értéke és az ára a „tengersík vidéken”. Nem úgy, mint a hegyek kö­zött. Mondják ugyan, az alföldi em­ber nagy fapusztító. Neki a karvastag, parittyaágú akácból mindjárt a gé­­meskút Y fája állt ki. A jó szerszám­­nyélnek valót is lenyesték valahonnan. Hajdú-Biharban az ősparkokból csak három élte túl a kíméletlen tarvágáso­kat. Tégláson az otthontalan gyermekek verik föl csendjét. Almosdon a termelő­­szövetkezet kezébe került, Nagyháton egy tífuszgazdás szociális otthoné. Az álmosdi a Miskolci családé volt. Arborétum. A pihenőké, a csöndesen elüldögélőké, tehát „területén tömege­ket mozgató rendezvény nem tartható” — olvasom a megóvásáról szóló, öt évvel ezelőtt életre kelt határozatból. Évente egyszer az álmosdi fiatalság mégis birtokába veszi a zöldek két- és félhektáros templomát. Helyesen cse­­lekszi, mert gallytördelő mulatozást nem csap benne. Ők is látják (van hozzá szemük), hogy a különleges alakú, nagy átmérőjű egyedi fák — kivált a Colo­rado fenyők — a környéknek kiemelkedő természeti értékei. Álmosd községe igazán szerencsés! A Kölcsey-ház, a Bocskai-korabeli temp­lomerőd és a bástya,; történelmünknek olyan része, mely nem omlott össze, nem korhadt el. Hogy az arborétum is megmaradjon ezer forintot költ rá a megye. Nevetségesen parányi összeg! Ezért a pénzért nemhogy kertész, még egy parkőr se venné pártfogásába. Nagyháton, ahol a föld feketébb a szuroknál, dr. gróf Semsey Andor hor­dónyi földlabdákban hozatott facseme­téi fakadtak meg. A grófot mellesleg a család nem tartotta épelméjűnek, mert vagyonának tekintélyes részét a tudo­mányok ápolására fordította. A főne­mesi mecénás, Herman Ottó tudós ba­rátja, kirítt a XIX. század végi, a XX. század eleji nagyságosak sorából. A feketeföldi hát tizennégy holdján 120 évig jól érezhették magukat a tá­voli égövek alól idáig hajóztatott, beva­­goníroztatott, szekérre tett örökzöldek s egyéb, nem e tájt honos faritkaságok. A sokablakos, fénnyel teli kastély és a park nyugati oldalán gyümölcsös hó­dított magának tért. De milyen gyümöl­csös! Harminc-negyven holdon csörge­dezett, bújt alá betonciszternákba a mélyről feltörő, felszökő hideg ivóvíz, a fúrott kúté. S minthogy egy irányba lejtett a kert, kis patakok gravitáltak a györerek fölött, el az utolsó sorig meg­itatván a fákat. Papírvékony héjú és csontos termésű diók, fügék és szőlők (fajta kiválóságok) a világ négy sarká­ból; bárhol Magyarországon örültek volna e kertnek, itt azonban az 1970-es évek elején egy termelőszövetkezeti kéz­­legyintéssel elintézték. „Kivénhedt. Ku­korica és nem szőlő kell ide!" — álla­pította meg az akkori elnök könyörtele,­­nül, amikor a szociális otthon igazga­tója ki akarta rimánkodni tőle, hogy hagyjanak meg valamennyit az öregek­nek. Hátra levő napjaikat hadd ízesítse a körte, a szőlő, S sem értette (nem érti ma sem!), hogy a nyolcvanéves diófákkal a legszebb termőkorban ho­gyan tudták ezt a kegyetlenséget el­követni. A megmaradt „kivénhedtek" terebélye alatt egy szénásszekér meg­fordulhat. Az erdőbe elvadult birskörte­­jövésekért ma is eljárnak a tavalyi cse­lédek. Tőszomszédságában a letarolt és „ter­mőterületté" változtatott gyümölcsösnek az otthon öreg lakói új telepítésre szán­ták el magukat. Csattogtak a fejszék, míg ők a csemetegödröket ásták. Az angolparkra is hasonló sors várt, hiszen a balmazújvárosi Vörös Csillag Termelőszövetkezet kezelésébe került. „Nem túl nagy lesz az szalonnasütő nyársnak?” — kérdezte egyszer a fe­nyődöntő tagoktól H. Nagy Gábor, az arra bicikliző képviselő. Hatalmas fe­nyőfapéldányok estek áldozatul a szerfás szemléletnek. A jogelőd termelő­­szövetkezet baromfiistállót ácsoltatott ezüstfenyőből, A park kellős közepén. Még egy téglaégető kemencére is em­lékeznek, amely itt rontotta a levegőt a parkban. Mikor az állam végre birto­kába vette a megcsonkolt angolkertet, a „Vörös Csillag" az átírás évében nem átallott azon viaskodni, hogy a korábbi kezelés jogcímén kivághasson még né­hány fenyőt. Az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal Észak-alföldi Felügyelőségének vezet'je, Nagy An­­talné már csak beletörődni tud abba, ami történt: — Így semmisültek meg a Hajdú-bi­hari parkok. Pótlásukra csak emberöltő elteltével gondolhatunk. Százéves óriás­fákat fűrészeltek ki. Nagyháton azonban a lelkesedés cso­dákat művelt. Ápoltak és ápolók Tóth Sándorral, igazgatójukkal együtt ki­szabadították a rájuk hagyott ózonos le­vegőjű kastélyparkot a mindent elborító bozótosból, az embert ellepő avarból. De közben érte még őket meglepe­tés! Vadonatúj drótkerítésüket koszorú­készítő kisiparosok „beszerzői” szab­dalták széjjel, hogy zsákjaikat nyakig tömjék az „alapanyaggal", mahóniával. A levelet a koszorúsok, a gyökeret ker­tészek vásárolták. S jöttek aztán egyéb örökzöldekért is! A park növényi káo­szában mindig találtak valami eladni valót. Hiába álltak őrt az otthon lakói. Az örökzöldek fosztogatói csapatostól jártak. Még sokáig szabdalták a kerí­tést a fémvágó ollók. A lassan-lassan lélegezni kezdő parkba a hivatásos vadászok közül is betévedt egy-egy merészebb alak, mert a fácánok hamar észrevették, hogy az asztalsimaságú szántóföldről ide érde­mes berepülni. — Ott lapulnak a fák meg a cserjék közt. Ilyenkor a világért meg nem moc­cannának s tudják, hogy mi nem za­varjuk őket. Ha püfögtetnek, ki sem en­gednek senkit! Tartunk a belövésektől. — Ezt Tóth Sándor mondja, a szociális otthon igazgatója egy vadkörtefa alatt. — Ennél nagyobbat Hajdú-Biharban én sem ismerek —- csodálja meg a sű­rű gallyözönt Nagy Antalné. A fekete szárú cseresznye sem ke­rülheti el a figyelmet. Énekesmadarak nemzedékét neveli fel, tartja jól édes­vérű szemeivel, ha megrakodik. Száz réti fülesbagolynak is a parkban van a tanyája. — Vöröstölgy! Génbank. Az erősen hasogatott, vérpiros karmú levelekről is­merni föl — kapom a felvilágosítást. A labdarózsatelep „romba dőlt", de jól kivehető az angolos elrendezés: a keskeny utcák, a szabálytalan körút. Ne­véhez hű a piramis tölgy, a ragyás kér­­gű celtisz. A vadnarancs ágát valaki versenyíjnak metszette le. Beforrt. A mogyorófának is közé néztek. Nem messze a tulipánfától egy nyomorékká csonkított duglász fenyőn akad meg a tekintet. Szegény, növekedésnek in­dult ő is. Szerencsére a parkfelújítási terv már nemcsak a fiókban várja a költségve­tést, azt a százezer forintot, amiből fut­ná, hogy a növényi pompa megköze­lítőleg ismét eredeti állapotában virul­hasson. Addig is zöld „bakhátat” ne­velnek köré, egy élő kerítést sövényből, mert a szomszédból, a termelőszövet­kezet, a Vörös Csillag portájáról a mű­trágya- és a méregraktár elviselhetet­lenül illatozik. A vegyszer porát keve­réskor a parkra hordja a szél. És a te­hetetlen aggokra, az emberekre! Szalai Csaba 34

Next

/
Oldalképek
Tartalom