Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
Eff i/ a százezerből A nehézgépkezelő Múlt év végén, a November 7-i ünnepségek alkalmából Kiss Imre nehézgépkezelő és csőszerelő munkást, a Miskolci Vízügyi Építő Vá lila lat dolgozóját a Munka Érdemrend bronz fokozatával tüntették ki. A személyére vonatkozó kitüntetési javaslatban olvastam, hogy Kiss Imre a vízügyi szolgálat tízegynéhány esztendeje alatt több kiemelt beruházáson dolgozott. Részt vett például a Kiskörei Vízlépcső építési, a Tarcali Öntözőfürt csőszerelési munkálataiban, a Bélapátfalvái Cementgyár vízellátásában, a PVC III. beruházási program végrehajtása során a Borsodi Vegyi Kombinát Sópárló tórendszerének kiépítésében. Kiss Imre a Vásárhelyi Pál brigád vezetője. A brigád a szocialista versenyben elérte az „arany” fokozatot. A brigádvezető a 70-es években már több kitüntetést kapott: a Közbiztonsági Érdemérem ezüst fokozatát, a Vízgazdálkodás Kiváló Dolgozója címet, a Kiváló Munkáért érdemérmet. A legrangosabb a legutóbbi, a Munka Érdemrend. * A rangos érdemrend tulajdonosát nehezen találtam meg. Igaz, hogy a Miskolci Vízügyi Építő Vállalat dolgozója, de a munkahelye . . .? Nos, Sajóbábonyban megtalálom, de ha ott nincs, keressem Kazincbarcikán. A kazincbarcikai AFIT-telepen igazítottak el: — Menjen csak tovább ezen az úton, ott vannak kint, csőfektetésen dolgoznak. — Mégis, meddig menjek? Egy kilométer, kettő? — Ahol gépeket lát, meg egy lakókocsit, ott vannak. Közel a bányához! Kiss Imrével végül az országúttól nem messze, a töltés alatt húzódó réten, irdatlan földhányások, ember magasságú, illetve mélységű árkok között találkozom. A bemutatkozás után megvallom, hogy még ifjú leány koromban sem mentem ennyit a legények után. amin jót nevet, aztán beinvitál a lakókocsiba, ahol ebédidő lévén, éppen falatozik a Vásárhelyi Pál brigád. Az egész berendezés két prices vagy valami ehhez hasonló, az ablak mellett kis asztal. Ki-ki előszedi a magával hozott hideg elemózsiát. Kályha van, jó brikett is hozzá, de nem fűtenek. Borús az idő, de nincs hideg. Míg a brigád failatozgat, Kiss Imrével megnézzük, min dolgoznak most. Messzire húzódó, meredek falú árok, a mélyén csövek, pontosabb megfogalmazásban a Szuhavöígyi szennyvíztisztító csőfektetési munkálatai. Más ülőalkalmatosság nem lévén, egy vastag csőre telepszünk, és miközben finoman szitál a köd, elbeszélgetünk csendben sok mindenről. Gyermekkorról, ifjúságról, családról, munkáról, no és természetesen arról, milyen érzés a sokféle erkölcsi, anyagi elismerés, örült-e a Munka Érdemrendnek? — Amikor szóltak, hogy Pestre kell mennem, az OVH-'ba, tudtam, hogy kapok valamit, de erre nem számítottam. Azt se tudtam, hová legyék . . . Hiszen nem csináltam én semmi különöset, végeztem a munkámat legjobb tudásom szerint. — Azt hiszem, Kiss elvtárs, hogy picit szerénykedik. Tudom például, hogy sok fontos építkezésen dolgozott, és jól. — Sokfelé dolgoztam, az igaz. Tatabánya, Eger, Kisköre, Öcsöd, Tárcái, Taktaharkány, Sajábábony, Putnolk, Mucsony, Miskolc mellett az Egyetemváros. Nem emlékszem már pontosan. — Mikor került a vízügyhöz? — 1967-ben. Gépkocsivezető voltam, dehát nem szeretem a vasalt nadrágot, meg a sok tétlen várakozást a volán mellett. Csőszerelő volt a szakmám, hát átmenten a vízügyhöz. A nehézgépkezelő tanfolyamot közben végeztem el. Itt kint a szabadban, az emberekkel együtt jól érzem magam, akármilyen nehéz munka is van, együtt megcsináljuk, és én boldog vagyok, ha valamilyen munkát sikeresen befejezünk. Többet ér ez, mintha furikáznék .. . Nem tudnának megfizetni, hogy máshova menjek, még ha többet is adnának, mint itt. — Tudom, hogy a munkásőrségben 1974-től dolgozik. Meg azt is, hogy rendész csoportvezető. Mi dolga van a rendésznek, például itt a mezőn? A kérdésemen mosolyog. — Sokféle anyaggal, szerszámmal dolgozunk, amire vigyázni kell. Mindig akad, aki szemet vet csőre, szerszámra, üzemanyagra. Tavaly például 150 ezer forint érték volt az, amit megmentettünk. Milyen az ilyen „mostoha körülmények között", az úgynevezett változó munkahelyen dolgozó munkás magánélete? A változásokat az évek során már megszokta. Jelenleg a barcikai 67-es építésvezetőség munkásszállásán lakik, de az otthona Kiskörén van, ahová hétvégén hazavárják. Olykor a szombati ebédet ő főzi meg, mert mint mondja, nagyon szeret főzőcskézni. No, azért a hétvége sem teljes pihenés, hiszen a faluban is mindig „akad” egy kis társadalmi munka. Tavaly például két napig répát segített szedni a Vörös Hajnal Tsz-nek, máskor meg istállót épített. — Mivel elégedetlen? — Azzal, hogy sokszor nincs anyag, és akkor mást kell csinálni. Ilyenkor megyek, követelek. Ha mégsem kapok anyagot, kérem, hogy küldjenek más munkára. Senki nem kérné számon, miért állok, várhatnék nyugodtan, de a tétlenséget nem bírom. Gond az is, hogy nincs elég jármű, és ha munka után várunk, várunk, de nem jön kocsi, mehetünk sokszor gyalog, például Mucsonybál Barcikára. Aztán, a brigádunk Vásárhelyi Pál nevét viseli, szeretnénk egyszer elmenni Tiszadobra, a Vásárhelyi emlékműhöz. Többször ís szóltam már a vállalatnál, nem tudom, miért, nem szervezik meg az utat; én meg kint vagyok a munkán, nem érek rá intézni. — Péntek délután van. Utazik haza a családjához? — Most még nem. Bemegyek vonattal Miskolcra, a vállalat központjába, négy darab tűzcsap miatt. Nem küldik ... A barcikai AFIT-telepen is csöveket fektetünk az új autószervizben, de amíg nincs meg a négy tűzcsap, áll a munka. Megyek, most már magam intézem ... — És mikor ér haza Kiskörére? — Majd késő este, úgy tíz óra tájban. Alföldi 35
