Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
Köszállító uszály a Felső-Tiszán Csempésztörténeteket mesélnek az öregek A Tisza gondosan őrzött védvonal a határőrnek, aki a nemzetiszín oszlopok mellett rója útját. Őrhely a naményi főtörzsőrmesternek és társának, a két vízirendőrnek, akik másokat vigyáznak motorcsónakjukból, üdülőhely Báthory György tanárnak és úttörőinek, akik itt ismerkednek növénnyel, madárral, tájjal és emberrel. AHOGY A VIZ MOZGATTA ... A déli nap forró volt, a tisza-becsi templom tornya fölött remegett a levegő. A távoli harangszó a levegővel együtt hullámzott, majd mint egy hoszszú sóhaj, elhalt. Hirtelen csend ülte meg a falut. A becsi templom már a harmadik a falu életében. Volt egy XV. században épült istenháza, amit elvitt a Tisza. Aztán lett még egy, de annak sorsát is a folyó teljesítette be. Itt, akárcsak végesteien végig a folyó mentén, mindig is a folyó döntött a falvak sorsáról. Abban is, hogy lettek, abban is, hogy odábbköltöztek. Csak mióta mérnökök terelgetik a Tiszát, azóta változott a helyzet. Van itt egy utca, a Kis utca. Párhuzamosan húzódik a gáttal, ma ez a falu széle. De nem mindig volt így. — Ahogy a Tisza hordta el a partot — emlékezik Kánya Sándor nagyanyja szavára —, úgy költözött a falu is mindig odább. Nagyanyám olyan házban lakott, aminek kertje alatt a Tisza folyt. Ez egy talpfára épített lakás volt, fala rőzsével befonva és betapasztva. Amikor a folyó a ház végét nyaldosta, nagyanyámék a telek másik végére telepedtek előle. Úgy ment a község, ahogy a víz mozgatta. így alakult ki az újfalu. A valamikori templom a mai Tisza közepén állott. Csak akkor szűnt meg a vándorlás, amikor 1922 tájt, megkezdték a gátépítést. .. Sétálunk, Kánya Sándor önmagáról beszél... Arról, hogy 1935-ben született, kilenc éves volt, amikor édesapja a háborúban elveszett. Arról, hogy húgával és anyjával hármasban küszködtek a két hold, majd a földosztás után öt hold földdel. Aztán 1957-ben megnősült. Felnevelt két gyereket. Mióta 1960- ban megalakult a téesz, növénytermesztő, állattenyésztő volt. Aztán traktorosiskolát járt és gépcsoportvezető lett. Jó ideje párttitkár. Amikor három óra tájt felérünk a töltésre, úgy érezzük, itt kellene maradni. Csend van és nyugalom. A Tisza ragyog, mintha kövek helyett aranytallérokat hordozna. Még a csengést is hallani véljük. BÚZA A TEKNŐBEN Pedig ember is akad itt. Balra horgász vár a szerencsére. Tőlünk jobbra egy fóliából eszká-bált esővédő tető előtt Dicső Árpád, a strandőr üldögél. Tartózkodó barátsággal biccent. A bemutatkozás és három mondat után már jó ismerősökként beszélgetünk. Arról, hogy ez a falu valaha az ország belsejében volt, aztán a peremre szorult. — Mikor kisgyerek voltam, Tiszabecsen jó megélhetés volt. A túlpartra, Tiszaújlakra jártunk kereskedni. Az első világháború után, amikor csehszlovák határ lett itt, fordult az élet. Ott az élelem hiányzott, itt a ruhaféle. Lett határőrség, vámhivatal, de hát azért csak viszegettünk ezt-azt. Ha a cseh határőrök megláttak minket, ránk kiáltottak: „Halt!" Amúgy finom emberek voltak, senkit sem bántottak, csak büntettek 10 koronára. A búzát beletettük egy te'knőbe, és átúsztunk vele. Ha feltűnt a finánc, jelszavakat kiabáltunk egymásnak: „Vigyázz, megvan a borjú!” Akkor tudtuk, hogy vigyázni kell, de megérte. Átvittem két tyúkot és abból odaát tetőtől talpig felöltöztem. Szinte észre se vesszük, társunk akadt. Brekócz-ky András. — Voltak ám csempésznóták is — szólal meg. És erős, tiszta hangon, kérés nélkül is rákezd: „Csempészem a magyar búzát/Abból veszek báli ruhát/Itt megveszem 8 pengőért / Ott eladom 24-ért, ha mondom. / Felkért engem Pálfi -Robi/A csempészeket hogy adjam ki / De én aztat meg nem teszem / Én magam is csempész lettem. / Mert csempésztem a magyar búzát/ Abból veszek kukoricát/ Megvettem a kukoricát / Ott megvettem a rizskását, Ica te.” — Az az igazság — meséli Dicső Árpád —, hogy voltak itt gazdag bérlők, birtokosok, mink azoknak is csempésztünk. Néha azt sem tudtuk, mit viszünk át a határon, csak sejtettük, hogy értéket, -mert nagy volt a jutalom. Aztán kiderült: aranyat, teát, borsot, tűzkövet hoztunk. Sokszor az itteni -hatóságok is segítettek, a vámosok igazolták, hogy vámot fizettünk, pedig e-gy fenét. Persze azért adnunk is -kellett valamit. De átmentünk másként is a határon. Itt -laktak a Gaál méltóságosék, azoknál gyakran volt vendégség, miniszterek és képviselők jöttek. Sokszor megfordult itt Móricz Zsig-mond is. Az uraknak sör kellett, csak elküldték a jegyzőhöz, az naponta több határátlépőt is -kiállított. Aztán hoztuk a csehektől a sört. Sokszor mentem így, hisz -kertész voltam a méltóságoséknál . . . A folyót nézzük, a túlpartot, és arról beszélgetünk, hogy határ húzódik most is Tiszabecsnél. Csakhogy a világ nyugodalmasabb lett erre. Nincs csempészet. Akinek rokonai vannak odaát, némi formaságok után átmegy. Bürget Lajos—Speidel Zoltán 27
