Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-01 / 3. szám
Szeged 1879 A márciusi árvíz lefolyása munka várna, mégis milliárdokat fordítunk arra, hogy ne pusztuljanak el helységek emberestől, házastól; védett legyen társadalmunk és nemzeti vagyonunk. A tudatos, tervszerű fejlesztő munka része a most átadott szegedi partfal is. Mi, akik itt állunk, még emlékezhetünk 1970-re, amikor éjt-nappallá tevő munkával, homokzsákok tízezreivel kellett védekezni az öreg partfalon. Az új partfal, a város, a Tisza-part díszeként ennek helyébe lép. Magasfokú biztonságot ad hosszú időre, egyúttal korszerű, gazdaságos, esztétikus kialakításával, a munka kiemelkedő technikai színvonalával és szervezettségével méltán dicséri a beruházót, tervezőt, kivitelezőket egyaránt. Úgy vélem, az egész város nevében fejezhetem ki elismerésemet a munkásoknak, technikusoknak, mérnököknek, mindazoknak, akik e létesítmény megvalósításában részt vettek, pártunknak és kormányzatunknak pedig köszönetünket, hogy ehhez a lehetőséget és a feltételeket megteremtették. A mai nap visszaemlékezés és egyben ünnep Szeged város és az egész Tiszavölgy életében. Visszaemlékezés, mert száz éve tragédia történt Szegeden, ünnep azért, mert ez a tragikus sorsforduló jelképe lett annak a mérhetetlen erőnek, ami Szeged népét sziklaszilárd közösséggé forrasztja egybe, ünnep azért, mert a mai nap, a száz évvel ezelőtti események évfordulója alkalmas annak hangsúlyozására, hogy szocialista hazánk mindent megtesz azért, hogy ne ismétlődhessen meg 1879 tragédiája. És ünnep azért is, hogy kellő tisztelettel, az alkotó munkát megillető módon odázzunk azoknak, akik ezt a szép emlékművet és a biztos partfalat létrehozták, így az élet, szocialista jelenünk avatta mára ünneppé a száz évvel ezelőtti pusztulás napjait — fejezte be beszédét dr. Gergely István, az OVH elnöke. Az államtitkár ezután felkérte Győri Imrét, az MSZMP KB titkárát, hogy ünnepélyesen adja át az emlékművet a városnak. Megkondultak a harangok Harsonák hangjai közepette szakadt át a nemzeti színű szalag, a napsugarak csillogva-villogva verődtek vissza a krómacél lemezekről, s megcsúsztak a fekete márvány talapzaton. A szobor előtt kockákba vésett hála adózik az egykor segítséget nyújtó városoknak: Bécsnek, Rómának, Londonnak, Párizsnak, Berlinnek és Brüsszelnek. Az ünnepélyes nap programjai ezzel persze még korántsem értek véget. Délután a Bécsi körút 2. számú házának falánál avattak árvízi emléktáblát, a Móra Múzeumban ,,A mi Tiszánk” címmel kiállítás nyílt árvízi képekből, s a szegedi városrekonstrukció egykori terveiből. A Juhász Gyula Művelődési Központban a kibocsátott Árvízi Emlékéremnek, különböző most megjelent kiadványoknak örülhettek a látogatók. S természetesen, az alkalomnak megfelelő postahivatal is működött. Éjfél után pedig megkondultak a harangok, hogy messze hangzó zúgással emlékeztessenek a száz évvel ezelőtti katasztrófára s egyben hirdessék Szeged mai dicsőségét is. t. t. a. Szeged városa a Maros-hordalékkúp peremén fekvő ártéri szigetek halásztelepüléseiből alakult ki a középkor elején. Fennmaradását és fejlődését éppen kedvező földrajzi fekvése és a várost körülölelő árterület — a korábbi mocsárvilág — védelme biztosította. A régi térképeken és a rekonstruált középkori várostérképen még jól megkülönböztethető a városmaggá vált három sziget: a Felsőváros, Alsóváros és a kettő között a Vár — a Palánkkal. A három kis település növekedése során egységes várossá olvadt össze, miközben lakosságának egy része az árvízmentes magaslatok lejtőire és az alig feltöltött laposokra szorult. Az így betelepült alacsonyabb területeket a XVIII. század folyamán már töltésekkel kellett megvédeni az ismétlődő árvizektől. A város árvédelmi vonalai a XVIII— XIX. század fordulójára, Vedres István idejére már egységes védelmi vonallá váltak, amikor a városi töltéseket, illetve a felsővárosi magaslatot a szillér-baktói töltés révén a homokhátság magaslatával kötötték össze. A városi védvonalnak ezt az északi szárnyát azonban az 1850-es években a kialakított társulati öblözet új védvonalainak építése maitt feladták, elhanyagolták. Az újonnan épült petresi gátszakaszt áttörő víztömeg 1879-ben ezért kerülhette meg a várost: és az árvíz így támadta meg „hátulról", nyugat felől Szegedet, ahol csak a maximális árvízszintnél alacsonyabb vasúti töltések nyújtottak ideig-óráig némi védelmet. Ml TÖRTÉNT A GÁTAKON? Mint láttuk, már az 1867-es, majd az 1870-es évek derekától egymást követő árvizek megmutatták a várost védő gátak elégtelenségét. A város azonban hiába fordult segítségért a kormányhoz és az országgyűléshez. (A kért támogatás helyett még a Pallavicini-uradalom ármentesítését is Szeged terhére kívánták megoldani...) Pedig Szeged és az Alsó-Tisza vidék ármentesítését csak állami segítséggel lehetett volna kellő színvonalon biztosítani. A kormány azonban mereven elzárkózott minden állami támogatás elől, mert az ármentesítést és az árvízvédelmet az érdekeltek saját ügyének tekintette, álláspontja szerint: „mindenki védekezzen úgy, ahogy tud ...” Szeged városa az 1870-es években egyre növekvő méretű árvizek elleni védekezésben mindvégig a saját erejére volt utalva, s végül is elbukott az egyre reménytelenebbé váló küzdelemben, amikor nemcsak magára hagyták a természet erőivel szemben, hanem védekezésében is korlátozta és megbénította az úri Magyarország Tisza Kálmán vezette kormánya ... A drámai helyzetet leghívebben az események krónikása, az éles szemű fiatal újságíró, Mikszáth Kálmán tárta fel: „A Balszerencse végre is megúnja annyiszor ránk kiáltani a jóakaraté »Vigyázzatok« szót: a szeszélyes folyam kitör... s csak a könyvek fogják beszélni a jövő századoknak: hol feküdt Szeged valamikor. Az oka ennek a kormány, mely bűnös telhetetlenségében tartományokat megy hódítani a nemzet pénzén (Mikszáth a boszniai okkupációnak nyújtott támogatásra utal), s itthon lomhán nézi fél Magyarországnak évről évre megújuló halálvergődését. Csupán egy mód van Szegedet megmenteni: ...ha a Tisza-szabályozás és Szeged védelmi ügyét a kormány teszi magáévá — az állam pénzén." (Szegedi Napló) A város szorongatott helyzetét látva még a kormányhoz közel álló fővárosi lapok is élesen bírálták a kormány felelőtlen Vízügyi politikáját: „Szeged népe, férfi, nő és gyermek most éjjel-nappal a töltéseken dolgozik ... e szorongó, leírhatatlan állapot ismétlődik majdnem évről évre és a magyar állam összetett kezekkel nézi, hogy a derék magyar nép mint vívja az élethalálharcot... Azt hisszük, valóban elérkezett már az ideje annak, hogy Szeged ügyét az egész ország magáévá tegye s a kormány és törvényhozás semmi áldozattól se riadjon vissza, mellyel Szeged küzdelmén lendíthetne" ... (Pesti Napló, 1879. március 4.) A VÉDEKEZÉS Az árvíz elleni védekezés 1879-ben is úgy folyt, mint bármely előző évben. Szegeden ennek már régi hagyományai és kialakult szervezeti formái voltak. (A szegedi halászokból és hajósokból szervezett utászaiakulatok már 1849-ben kitüntették magukat a marosi árvízvédekezésnél. (Mondhatni az árvízvédekezéssel kezdődött a jórészt földművelő lakosság tavaszi mezőgazdasági munkája — szinte minden évben. Az 1879. évi árvíz előtt a városi „Vízvédelmi Bizottság” már 1878 decemberében megkezdte munkáját, amikor a vasúti híd szűkületében jégtorlasz keletkezett. Ennek megindulása után is alig csökkent az árvízszint, sőt az először 1879 januárjában 658 cm-rel tetőzött. 1879 februárjának második felében újabb árhullám érkezett. Ekkor küldték ki Novák József főügyészt a Percsoraszegedi Társulat vízvédelmi bizottsága élére, és Boros Frigyes irányításával megkezdték a második védelmi vonal, 4
