Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-01 / 3. szám
ЖхУвШ tumiíZ ÜNNEPI TANÁCSÜLÉS ÉS EMLÉKMŰ BVBTŰS! A história szépséges lapjait ütjük fel most. Százharmincegy esztendeje a következő sorokat rótta naplójába egy ifjú költő: „Udvez légy, születésed napján, magyar szabadság! Először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet! Ó, szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar: ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség!” Nem telt bele másfél esztendő, a segesvári síkon ez az ünnepelt és felmagasztositott szabadság borult szemfedélként a halott Petőfi Sándorra. Jelképként: mert Segesváron nem csak a XIX. század költészetének óriása hanyatlott le, de a nemzet is halálos döfést kapott. Ahogy Petőfi neve és március 15-e a megújulás zászlóbontása a későbbi nemzedékek tudatában, úgy a Segesvár—Petőfi kapcsolat a független demokratikus Magyarország elbukása. Az utókor a kettős jelképből szívesebben választja az elsőt: a felemelöbbet, a biztatót. Így válik március idusának ünnepe elválaszthatatlanná Petőfi Sándor nevétől. De nemcsak a költő nevétől, hanem a márciusi ifjak, Vasvári, Irinyi, Irányi, Jókai és a többiek nevétől is. Mert varázslat indult útjára 1848. március 15-én. Ilyesmiből csak egy juthat egy évszázadban a nemzet életére. Március 15-e a megújulás zászlóbontása lett a későbbi nemzedékek tudatában. És történelmi szimbólum: a mindenkori haladásé, a tiszta hazafiságé, az őszinte internacionalizmusé. Naptárbeli véletlen, mégis szimbolikus erejű, hogy a magyarhoni megújulás azóta is mindig tavaszidőre esett. Március 21 -e a Tanácsköztársaság kikiáltásának, április 4-e az ország felszabadulásának napja. A Forradalmi Ifjúsági Napok töltik be a tisztet, hogy a három dátumot 1848, 1919, 1945 — összekapcsolják. És mindennapjaink bizonyítják, hogy Petőfiék múlt századbeli fényes tettét számon tartja a szocialista Magyarország és becsülettel, tisztességgel gazdálkodik ezzel az örökséggel. Szeged emlékünnepe Nem úgy, mint azon a régi, szélsebezte márciusi hajnalon, egy évszázaddal később lassú derengéssel kapaszkodott fel a késő téli nap a szegedi égboltra. Mintha bizonygatni akarná: nagyot fordult a világ azóta, hogy a percsorai társulat tessék-lássék gyenge töltései beleroppantak a haragos Tisza ostromába. A folyó is szelíden poroszkált keresztül a városon, akár Szeged sugárútjának nézhetné az ember, szellő sem fodrozza víztükrét. A város ünnepelni készült, a víz pedig felejteni. Hiszen alig egy hónapja még chenyi tér fái között pedig meghívott vendégek, s Szeged mai városatyái igyekeztek a fellobogózott tanácsházához, ahol a városi pártbizottság és tanács együttes ülésén elevenítették fel az egykori katasztrófa s az azt követő újjáépítés történelmi eseményeit. A szemet gyönyörködtető újbarokk épület arany díszítésekkel hímzett tanácstermében Török József, a városi pártbizottság első titkára köszöntötte a megjelenteket, közöttük Győri Imrét, az MSZMP KB titkárát, dr. Gergely István államtitkárt, az OVH elnökét, Mártha nagy garral rohant rá az alig kész partfalakra, hogy próbát tegyen: százados harcukból ki kerül ki győztesként: a víz, vagy immár az ember. Soha nem látott magasságig emelte roppant tömegét, óriási erejével próbára tette a töltéseket, de azok ellenálltak — az ember bizonyult erősebbnek. Jobbnak látta hát a folyó, ha belátással van erre, s visszahúzódva medrébe csendesen szemléli az ő egykori hatalmáról megemlékezni készülő Szegedet. A szegedi nép ragaszkodása A délelőtti nap sugarai megbuktak a Móra Múzeum s a komor egyetemi épületek falain, a fel-fel támadó fuvallat belekapaszkodott a város címerével ékített kék-sárga zászlókba. Az utcák, a folyópart lassan benépesültek, a Szé-PAPP GYULA, Szeged Megyei Város Tanácsának elnöke az ünnepi beszédet mondja Ferencet, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárát, Roska István külügyminiszterhelyettest, a Dunabizottság elnökét, Horváth Sándort, a Vajdasági terület vízügyi miniszterét, dr. Komócsin Mihályt, a megyei pártbizottság első titkárát, Perjési Lászlót, a megyei tanács elnökét és dr. Petrái Gábort, az Elnöki Tanács tagját, Szeged országgyűlési képviselőjét. Az ünnepi megemlékezést tartó Papp Gyula, Szeged Megyei Város Tanácsának elnöke veretes szavakkal idézte meg 1879 március 11-ének, s az azt követő tragikus napoknak az eseményeit; az eladósodott város erőfeszítéseit, hogy az egymást váltó dilettáns és korrupt kormánybiztosok, a földbirtoko-
