Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1979-10-01 / 10. szám

hogy nincs kivétel. Sokfelé szolgáltam Somogybán, tíz—tizenkét malomban is. A mesterlevelet édesapám keresztkomájánál nyertem el.

SZÚ NEM ESZI

A füves udvaron, a nagy fák alatt férfi közeledik. Vállán zsák, egyenesen felénk tart. Az ajtó mellett a zsákot a falihoz ereszti, s megáll a küszöbön. Az öreg molnár felpattan, errefelé még nem várakoztatják meg az ügyfelet.

— Kásának vinném, Toncsi bátyám — ejti a kezét a zsákra az ember. Zömök, pirosképű férfi, inkább ötven, mint a negyven esztendő körül járhat.

Hármasban átballagunk a malomhoz, Peti Antal égbe nyúló hársai, terebélyes diófái alatt.

A kicsiny garatszobában — tán ötször öt négyzetméteres lehet — fanyarkás malomszag csap meg.

Körülnézek. A fejünk felett öles gerendák tartják a tetőt; valaha tölgyként magasodtak a varászlói határban. Repedést, hajlást nem fedezek föl rajtuk. A szú sem kezdte ki őket — a tölgyet és a nyárfát nem kedveli.

A garat a szoba közepén áll, falépcső vezet a garatszájhoz. Hány zsák kukoricát, búzát, rozst nyelt el ez kétszázötven esztendő alatt?

„Belisztelődött a haja az öreg molnárnak"

Mégis, hogy nekem se okozzon csalódást, felkapaszkodik a töltésre, és felhúzza a zsilipet. Hadd csodáljam a nyikordulva beinduló malomkereket, a

tendeje, nem tréfálná meg a varászlói malmot. A két malomkő is új, a régiek a kertben hevernek, a kőrisfa törzsénél.

— Mikor őrölt utoljára, Toncsi bácsi?

— Hej! — kap a füle tövéhez. — Annak már harminc esztendeje is lehet. Hogy igazi kenyérlisztet őröltem. Daráltatnak az emberek, már régóta — a kenyeret boltban veszik, nem sütik. Daráltatnak, kérem, nem maguknak, hanem az állatoknak. Azért gondoltam, hogy jó lesz nekem beszereltetnem a villanydarálót is, ne pocsékoljam a vizet minden csip-csup munkához.

Kis szünet után:

— Azért azt ne higgye, hogy sosem járatom a vízimalmot. Reparálom, gondozgatom, ha nagyobb tétel jelentkezik, szégyenbe ne kerüljek. Ha összegyűlik három—négy zsák, felhúzom a zsilipet,.. Csak az a baj, tudja, hogy a malomkerék megvénült már. Ki kéne cseréltetni a lapátjait. Hanem az manapság nagy pénz, reá se gondolok.

SZELÍD bikák

Később, hogy a daráltató ember, vállán a kásás zsákkal eltűnik a bok-Somogy utolsó vízimalma Varászló határában

A mostani félzsák kukoricát — a kásának szántat — azonban nem öntik ide. A fal mellett ügyes kis villanydaráló, azt kapcsolja be a vízimolnár.

— Egyszerűbb így — magyarázza. — A malomkő csak szégyenkezne ettől a fél zsáktól...

gyöngyözve felszikrázó vízcseppeket, a kerék keleplőre váltó hangját. Odabenn a szobában meg a fából faragott hajtókarok, fogaskerekek fegyelmezett játékát figyelhetem. Ügy működik a vénségesen vén szerkezet, mint az óramű. Két falu sorban állhatna a búzásszekerekkel, mint valamikor száz eszrok között, a tervekre is sort kerítünk. Amik voltak, s elmúltak.

— Én ezt a malmot megörököltem az első világháború után. A testvéreim szerte széledtek: „te vagy a molnár, viseld te a gondját!” Én meg örömmel maradtam. Az ilyen életet vágytam mindig, semmi mást. Egyedül a csend28