Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1979-09-01 / 9. szám

túllépte a fejlődés, de a kubikosság ma is a teremtő munkát, a legnemesebb értelemben vett emberi tisztességet jelenti valamennyiünknek.

A Csongrádon felavatott emlékmű példázza az utókor számára azt a töretlen tiszteletet, amit a magyar kubikosok több mint egy évszázad alatt kivívtak és kiérdemeltek maguknak.

A szobor első „kritikusai" a hozzáértők, az országos kubikostalálkozóra összesereglett emberek voltak. Körbeállták, nézegették az emlékművet, az inas, szikár, am büszke tartású figurát. Tóth Béla szobrászművészhez többen is odamentek, kezet fogtak, gratuláltak.

— Jó ez a szobor, jó bizony. Ilyenek voltunk ... Lapos mell, lapos has — mondja Bugyi Lajos nyugdíjas, és a társaihoz fordul.

— Emlékeztek, amikor negyvenben Nagyváradon dolgoztunk? Amikor azt

mondták a csendőrök, hogy „úgy követelőzzenek, hogy itt helyben agyonlőjük magukat”?

Társai, akikkel „együtt szenvedtünk sokat” — bólintanak.

— így volt, tettél is valami megjegyzést, hogy úgy bánnak velünk mint az állatokkal, és egy hónapig mindennap bejártál miatta a csendőrségre.

Aztán a régi kubikosnemzedék utolsó képviselői -— jeléül annak, hogy jóváhagyták és magukénak tekintik a szobrot — szépen felsorakoznak az emlékmű talapzatánál, hogy „így együtt", a talicska mellett lefotózzák őket.

A nap, amelyen a büszke tartású, szép kubikosszobrot felavatták Csongrádon, délután az országos kubikostalálkozóval és vetélkedővel folytatódott.

Alföldi Erzsébet

Móricz Zsigmondi

A HÁZ ELŐTT egy csomó apró gyerek álldogál. Ránk bámulnak, s mint egy kis kölyökkutya-falka kísérnek be az üres udvarra.

Vékony kis asszonyka jön ki az üres tornácra. Vékony kis mesterasszonyka, alig van teste, de a szemei vidáman mosolyognak ránk.

— Itt lakik Rátkai, a kubikos?

— Igen, én vagyok a felesége. Tessék bejönni, itthon van.

Bemegyünk a tágas konyhába, olyan üres, szinte kong. Semmi bútor, sem asztal, se szekrény, se semmi egyéb, asztalos csinálta holmi. A gyerekek csakúgy özönlenek utánunk.

— Ez mind a magáé? Hány gyerekük van?

— Tizenegy.

Az ember megáll, meghökken. Tizenegy gyerek. Szinte hihetetlenül nézem a testnélküli kis asszonykát.

— Mind a magáé?

— Mind — nevet és szemérmesen kapja arca elé a kezét.

A szobában három ágy, egy asztal és két szék. Az ablak alatt egy lócaláda. Még egy fiókos komódot is látni. Első pillanatban csak azt látom, hogy mintha hurcolkodás lenne vagy mi; két ágyban semmi sincs. A harmadikban van valami ágynemű, letakarva.

Megszédülök, a gyerekek rajban vesznek körül és némán figyelnek ránk.

A kubikos

A komód előtt egy férfi ül, hihetetlen ruhában. Mintha most bújt volna ki az agyaggödörből, egész sárga és olyan elnyűtt, amilyet még alig láttam, valósággal egy összecsavart rongycsomó.

— Tessék helyet foglalni.

Az asztalon egy elég nagy lábas félig paprikáskrumplival. Dél van, itt éppen ebédelni készülnek. Az egész szoba tele van a krumpliétel szagával. A lábas, amiben főtt, csak úgy le van téve az asztalra, se abrosz, se semmi evőeszköz, semmi terítés. Az üres asztalon gőzölög a lepattant oldalú zománcedény.

— Ebédelnek?

— Igen, adok a gyerekeknek.

— Mit ettél ma? — kérdem a szöszke kislányt; az elhúzza a fejét.

— Ma még, igazán azt mondhatom, nem is ettek — szerénykedik vidáman és szégyenkezve az asszony. — Nem volt mit adni nekik. Megmondom, ahogy van.

— Én csak azért jöttem — mondom —, hogy a kubikosok sorsáról beszéljek magával, mert azt mondták, maga csoportvezető és a legjobb felvilágosításokat adhatja.

— Hát kérem, arról nem érdemes beszélni — szól a férfi nagyon intelligens, nyugodt és meggyőződéses hangon. — Ez ma már nem élet. Nem keresek. Tessék megnézni, hogy vagyunk.

Gondolkozva nézem őket.

— Mi van az ágyban? Min alusznak?

— Nincs abban már szalma sem.

Ez megfoghatatlan. Ügy tűnik fel,

mintha jég verte volna el ezt az egész életet, mint a tavaszon a határt. Szentes városa az egész hatvanezer holdas határban ilyen üres, még a fákat is megölte a május 28-iki jégverés. De hogy az a lakásokba is belenyúlt...

— Ügy hallom, most van munkájuk.

— Van. Még van. Éppen ezért vagyok itthon, mert ötönket beküldtek a főispán úrhoz, hogy a munkával végeztünk, nincs tovább pénz, hát arra kértük, eszközöljön ki még valamit, és 6 azzal biztatott meg, hogy sikerült még húszezer pengőt kieszközölni a kormánynál az útépítés folytatására. Most vagy két hétre újra el vagyunk látva ... Négyszázan dolgozunk azon a szakaszon, hát talán két hétre még lesz munka.

— Mennyit dolgozott ebben az évben?

— Február végén kezdtük, február, március, áprilisban dolgoztunk nyolc—kilenc hetet, avval keresett egy-egy ember 76 pengőt. Akkor mentem harmados fődet kapálni, azt is csak egyedül magam míveltem meg, a feleségemnek nincs ideje segíteni a gyerekektől — abból kerestem hat mázsa kukoricát és két mázsa 60 kiló búzát. Augusztus végén kezdtük az útmunkát, ott dolgozunk öt hetet, ez 40 pengő kereset... mert hetenként megkeresünk 7,50-et, 7,80-at.

— Szóval maga ebben az évben keresett 116 pengőt?

— Még lesz két hét, ha a húszezer pengőt csakugyan kiutalják a munkára. Még tizenöt pengőt megkereshetek ... De itt a tél és semmi nincs. Majd megbolondulok, hogy mi lesz velünk a télen. Egy szem krumpli, egy rántásnak való liszt, zsír, egy szál szalma, fa, ruha, egyszóval semmi, de semmi sincs.

Egyszerűen nem értem a dolgot. Elfogadom, hogy van szegénység.

De avval jöttem ide, hogy a kubikosoknak egy vezetőemberével tárgyalok a helyzetükről és hogy még az is, aki csoportvezető, vagy nem tudom mit jelent ez, bandavezér, tehát az, aki kiszámítja a kubikot, a munkamennyiséget és szervez és tárgyal a főispánnal —, hogy az, maga, ilyen állapotban van, felfoghatatlan.

— Hányán vannak maguk itt Szentesen, kubikosok?

— Ezer, ezerötszázról beszélnek, de annyi nincs, mert aki csak tehette, elszegődött tanyára, vagy elment más iparra, de öt-hatszáz vállalkozó férfi

2