Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-08-01 / 8. szám
NEHÉZBÚVÁROK Matróztrikós, mokány ember a búvárparancsnok. Henter Lajosnak hívják. A soroksári Duna-ág egyik csendes hajlatában találkoztam vele. Tőle kaptam meg a következő adatokat. Az árvízvédelmi nehézbúvárosztag, amely Plozer István nevét viseli, tíz fős. A brigádtagok a legkülönbözőbb munkaterületekről toborzódtak. Van, aki első osztályú kosárlabdázó volt, van aki színházi díszleteket festett, akad egykori gépkocsivezető, sőt még lovászmester is. A búvárok a jó szakmunkások alapórabérét kapják. Ez tizennyolc-húsz forint között mozog. A legmagasabb órabér Henter Lajosé: húsz forint ötven fillér. De amíg idáig eljutott, hat szakmából tett vizsgát és tizenkilenc éves szakmai gyakorlatot mondhat magáénak. Amikor Henter Lajost megkérem, hogy avasson a szokmai titkokba,, hirtelen ötlettel azt mondja: — Akár ki is próbálhatja, milyen érzés a víz alá merülni! Feltéve, ha egészségesnek tudja magát... Nemsokára százharminc kilónyi súllyal gyarapodom. A lábamon két jókora bronzcipő, a búvársisak sem éppen pehelykönnyű. Még két, egyenként tizenöt kilogrammos ólomszivvel is megajándékoznak. Ezt a mellre és a hátra kell szerelni — nehezéknek. így imbolygók a lebúvó nyílás felé. Merülés ... Odafenn ketten kezelik az aranyozott pumpát. A külvilággal egy oxigénvezeték és egy búvársisakba szerelt mikrofon köt össze. A viz felszinén, a búvártag négy sarkára szerelve egV- egy nyolc Wattos hangszóró. A szavaimat, a lélegzetemet ez közvetíti a búvároknak. (A felszínen maradtak együtt élnek, együtt lélegeznek a mélyben dolgozóval. tgy elképzelhetetlen, hogy akár folyamatos öt-hat órai munkánál is a pumpások ellankadjanak vagy megfelejtkezzenek az oxigénpótlásról.) Megindulok lefelé a vaslétrán. A létra fokait látom magam előtt, s a mel-Merül a brigád Utolsó fázis Percenként 120-szor
