Vízgazdálkodás - Magyar Vízgazdálkodás, 1978 (18. évfolyam, 1-3. szám – 1-6. szám)
1978-04-01 / 2. szám
Ginza éjjel tek a XX. század elején. Ezzel szemben helyezkedik el a Taj-Mahal és a Taj-Intercontinentál Bombay legelegánsabb és legdrágább szállodái. A virágszökőkút, a főpályaudvar, a Walesi-herceg Múzeum, a királynő nyakláncának nevezett tengerparti sétány, a tengeröbölben levő kis buddhista templom, ez is mind Bombay. Az idő gyorsan repült, már indulnunk is kellett a repülőtérre, hogy folytassuk utunkat távoli úticélunk felé, Japánba. Gyors útlevél- és vámvizsgálat után ismét az Air- India egy Boeing—707-es gépében ültünk. Űj-Delhi, Bangkok és Hongkong érintésével 1977. május 14-én délben érkeztünk meg Tokyóba. TOKYÖ Megfogalmazhatatlan várakozással közeledtünk a Felkelő Nap Országa felé. Indulás előtt sok magyar nyelven megtalálható útikönyvet és útleírást elolvastunk. Kíváncsiak voltunk mi igaz abból a sok egzotikumból, amiről a könyvekben olvastunk? Hazánktól távol más gazdasági, politikai és emberi körülmények között mit fogunk látni és tapasztalni? A bemutatkozás első pillanata felejthetetlen élmény volt. Tokyóba érkezésünk előtt egy fél órával megpillantottuk a 3776 méter magas Fuji-t a japánok szent hegyét. Pár perccel később a leszálláshoz készülődve három—négyezer méter magasan repülve szemünkbe tűnt a szárazföld hatalmas gyártelepeivel és olajfinomítóival, az iparosodás környezetszennyező eredményével: a tenger (a Csendes-óceán) a part mentén széles sávban habzott, ahogy a szennyezett víz a hullámverés során felkeveredett. Negyedórán belül láttuk a maradandóság és a tisztaság jelképét valamint az ipari termelés „eredményét”. Igen az ellentétek országába érkeztünk. A Tokyó—Haneda repülőtéren az udvarias és gyors útlevél- és vámvizsgálat után a nyüzsgő várócsarnokba mentünk, ahol már várt minket az ottani vendéglátónk a WYVEA Ifjúsági Szervezet két vezetője. Egyikük, a bájos Mari (teljes nevén Ueno Mari) egész útunkon velünk volt és japánról angolra tolmácsolt. Kényelmes, légkondicionált autóbusszal közel egyórás utazás után érkeztünk meg szálláshelyünkre az Ueno parkban levő Hőkké Clubba. [Hosszú buszozásunk során sűrűn egymás mellett láttunk kis földszintes faházakat, két—háromemeletes és 10—15 emeletes épületeket, lakóházakat, gyárakat, üzemeket sportpályákat, utakat és vasutakat. A sok új látványtól már zsongott a fejünk, három benyomás azonban tisztán megmaradt emlékezetünkben: — a két—három szintben futó utak zsúfoltsága, óriási forgalma, — majdnem minden ház földszintjén valamilyen üzlet vagy műhely volt, — minden lehetséges helyen fa, bokor vagy virág díszlett feloldva a kőrengeteg nyomasztó hatását. A japán állami rádió és tv-társaság székháza A szállodánk (a Hőkké Club) európai jellegű. Heverőkkel, akasztós-polcos szekrényekkel, színes televízióval felszerelve. Annyiban különbözött az itthoni szállodáktól, hogy a szobákban még mosdási lehetőség sem volt. A 12 emeletes szállodában csak három — két férfi és egy női — fürdő volt. Egy-egy fürdőben egy nagy medence, három zuhanyozó és 8—10 mosdócsap található.] Gyors szobafoglalás, tisztálkodás, majd vacsora után metróval elmentünk Ginzára, Tokyó üzleti és szórakozó negyedébe. A Ginza szó pénzverdét jelent, valamikor ezen a környéken voltak a pénzverdék, ma a pénz elverésére szolgál ez a negyed. Nyolcezer szórakozóhely van ezen a környéken. Nem számoltuk meg, de egymást érik a kis (5—6 fős) és a nagy éttermek, bárok és pacsinkótermek. (A pacsinkó a tivolihoz hasonló játék, a japánok egyik kedvenc szórakozása.). A szórakozóhelyek előtt a tulajdonos, vagy egy alkalmazott tapssal A japán parlament épülete 69
