Vízgazdálkodás - Magyar Vízgazdálkodás, 1978 (18. évfolyam, 1-3. szám – 1-6. szám)

1978-06-01 / 3. szám

Nem kétséges: nehéz feladat lesz megbirkózni a kontinentális talapzat kérdésében az évezredek során kialakult jogi szemlélet maradványaival. Ez ideig — de még manapság is — az uralkodó szemlélet szerint a földtulajdon telekkönyvileg vagy térképészetileg behatárolható terület alatt — minden ásványi vagyon a jogos tulajdonosé volt. Ha valakinek a kertje, vagy egyéb ingatlan tulajdona közvetlenül a tenger partján ér véget, lényegében ott kezdődik a kontinentális talapzat. Amíg e partszakaszt a tenger borítja, addig ez a kontinentális talapzat integráns részének tekinthető. Ha azonban — gondoljunk itt például a Kaspi-tengerre — amelynek vízszintje valamilyen oknál fogva — egyre lejjebb húzódik a tulajdonosok birtoka bizonyos darab szárazfölddel gyarapszik és ez a ma még uralkodó jogi szemlélet szerint már nem része a kontinentális talapzatnak, hanem a telektulajdon integráns részének számít.

És ez csak egy példa a sok közül, amelyeket az új helyzet vet fel a tengerjog fogalomtárában. Márpedig, ha az ENSZ szervezete a gyökeres segítés igényével közelít a kérdés megoldásához, e variáció is beletartozik a rendezés komplexumába.

E példák mindenképpen arra utalnak, hogy a területileg nagy és katonailag is erős államok jelenleg is hatékonyabban érvényesítik igényeiket, mint a kis és katonailag gyengébb országok. Nyilván ez lesz a legkeményebb dió, amelynek feltörése az ENSZ egész hitelének próbaköve lehet.

E megállapítás nemcsak a kontinentális talapzat, de egyre inkább az Antarktisz hal- és ásványvagyonának kiaknázása kérdéseiben is igen kemény ütközőponttá válhat: mégpedig a harmadik világ megsegítésének kérdésében. Mindaddig képtelenség tehát előrelépni, amíg a fejlődő országoknak a régi, a klasszikus jogi normák szerinti „juttatásokkal” kell beérniük és a domináns tényező továbbra is a katonai erő.

Jóllehet az ENSZ 25. közgyűlése kimondotta, amely szerint az államok fennhatóságán kívül eső tengerek alatti ásványi és egyéb vagyon „az egész emberiség közös öröksége” és e mérhetetlen kincset valamennyi ország érdekeit képviselő szervezetnek méltányos módon, a fejlődő országok érdekeit is mérlegelve (attól függetlenül, hogy parti vagy kontinentális ország) kell kiaknázni és elosztani.

A tények sajnos mindezek ellenére sem sok derűlátásra jogosítanak. így például: Görögország és Törökország az Égei-tenger alatti kontinentális talapzat olajvagyona miatt kifejezetten fegyveres konfliktusba keveredett. Spanyolország és Marokkó között is olyan a feszültség, hogy a fegyveres összeütközés bármely pillanatban kirobbanhat, a nyílt tengeri halászat és a foszfátbányák tulajdonjogának kérdésében. És ez az állapot most is elsősorban a fejlődő országok szempontjából veszélyes, amelyek számára az anyagi segítség egyrészt a legsürgősebb és a békés konszolidáló munka a mindennapi kenyér megszerzési lehetőségének egyetlen kulcsa. Növeli nehézségeiket, hogy ezeknek az országoknak nincs nyílt tengeri halászflottájuk és a tenger alatti ásványkincs kiaknázásához is teljesen hiányoznak a modern technikai eszközeik.

Az ENSZ-nek 1977 júliusában New Yorkban megtartott tengerjogi sajtókonferenciáján azzal a kívánsággal fordultak Carter elnökhöz: vegyék fontolóra az USA álláspontjának felülvizsgálatát a konferencia kérdésében, sőt a tárgyalóasztaltól való visszavonulás gondolatát is az elnök figyelmébe ajánlották, miután a tengerjogi elgondolások mindinkább egyoldalúan a harmadik világ érdekeinek irányába tolódik el. (Ez az egyik irányzat álláspontja)

Az 1973. évi tengerjogi konferencia feladata olyan nemzetközi szerződés elkészítése volt, amely a tengerfenék nyersanyagkincseinek kiaknázásának problémáin kívül egyéb vitás kérdések nyugvópontra juttatását is tartósan rendezi. Ezek közé számít egyebek között a nyílt tengeri halászat, a kereskedelmi hajózás és a haditengerészeti jelenlét a világtengereken, az offshore ásványolaj kiaknázása, a tenger alatti kutatás és a bányászati tevékenység okozta környezetszennyezés stb. Ezek ma már a Föld minden népét csaknem azonos módon érintő kérdései. Különféle problémák, mint például a nyílt tengeri halászat 200 mérföldes körzetek kijelölésének vontatott menete már valóságos tengeri kígyó és erősen zavarja egyes országok létfontosságú halászati tevékenységét.

Jóllehet a múlt évben lezajlott ülésszak során már némi javulás mutatkozott, ez azonban mindaddig nem sokat változtat, amíg a probléma lényegében, a nemzetközi szerződés alapkérdéseiben nincs korszakot hozó fordulat. Márpedig a tengerfenék kincseinek kiaknázása érdekében az Amerikai Egyesült Államok reakciója szerint úgy tűnik, hogy pillanatnyilag messzebb vagyunk, mint valaha, és ha az USA az együttműködést felmondaná, nehezen képzelhető el, hogy egy nemzetközi tengerjogi megállapodás miképpen lesz egyáltalán tető alá hozható.

További nézeteltérések

Esztendőkkel ezelőtt mindössze abban a kérdésben sikerült elvileg megegyezésre jutni, hogy a Föld kincse „az egész emberiség öröksége”. A vélemények azonban a gyakorlatban igen eltérőek: éspedig: kié legyen a kiaknázás joga? A vezető ipari államok ugyanis, amelyek — a közeljövőben mindenesetre — egyedül képesek a megfelelő technikai és pénzügyi feladattal megbirkózni, mert csak nekik vannak meg a szükséges technikai és technológiai módszereik és eszközeik. Ezek az államok azonban — legalább is egyelőre — e feladatokat érthető módon saját magánvállalataikra kívánják bízni, ugyanakkor a fejlődő országok nagy hányada ezt nemzetek fölötti intézményekre, szervezetekre igyekszik ruházni. Skandináv oldalról máris elhangzott a közvetítő javaslat, amelytől kompromisszumos megállapodást remélnek.

A múlt év július 15-én véget ért 6. ülésszak és a konferencia elnökét a Sri Lanka-i Shirley Amerashingre-t. bízták meg a javaslat elkészítésével.

A feladat kétségtelenül olyan nagy és bonyolult, hogy a legfejlettebb ipari államok tudományos és ipari kapacitását is alaposan próbára teszi. Ekkora arányú technikai vállalkozás az ipar történetében, ilyen sürgető jelleggel még sohasem mutatkozott.

Az igazság az, hogy a nagy ipari államok vállalkozóit az üzlet példátlan arányai a fejlődő országokat pedig a szinte érintetlen, új nyersanyagforrások és ezzel együtt a nagy lehetőség „inspirálja”.

Mindenesetre számolnunk kell azzal, hogy a fejlődő országok nagyobb hányadának sem műszaki felkészültsége, szállítókapacitása, sem pénzügyi eszközei nincsenek a tengerfenék ásványvagyonának kiaknázásához. Csaknem ugyanez vonatkozik a tenger, mint élelmiszerbázis kiaknázására. A tengerjog mai hézagainak rendezése azonban arra is megadja a lehetőséget, hogy a kiaknázás jogát erre felkészült, fejlett ipari országokra ruházzák át és az így kapott bérleti összegeket iparuk, mezőgazdaságuk fejlesztésére, viszonyaiknak megfelelő vállalkozások végrehajtására fordítsák.

Igen jelentős előrelépés lesz ez, amely a fejlődő országokat állandó és jelentős anyagi erőforrások előnyéhez juttatja, amelyek józan tervek szerint sokat lendíthetnek saját helyzetükön. A tengerfenék világméretű kiaknázása, az aquakultúra várható fejlődése, a széles demokratikus alapon előbb-utóbb megszülető tengerjogi megállapodás mindenképpen új korszakot nyit meg az emberiség történetében. Alapvető kérdés a tengerjog hézagainak rendezése éspedig olyan elvek szerint, hogy e kincsesbányának valóban az egész emberiség tartósan és igazságosan mérve haszonélvezője legyen. Ennek előfeltétele a part menti és kontinentális országok jogainak hatályos védelme, a tengeri környezet, mint a bioszféra egyik legfontosabb tényezőjének megvédése, az ipar, a tengerhajózás, az élettani szennyeződés hatásainak és a rablógazdálkodás arányú túlhalászás végzetes következményeivel szemben.

Vinezc Oszkár