Vízgazdálkodás, 1977 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1977-04-01 / 2. szám
MAJUS ELSEJE „Tavaszi virágcsokrot toltak legelöl talicskájukban a kubikosok. Vállra vetett ásóval, kapával ballagott a sorban a falu szolganépe, s nem restellte magával cipelni ormótlan kalapácsát a gyár egyik kovácsa e tiltott ünnepen, melynek nyugalmasságát kakastollasok vigyázták végig a széles Kossuth Lajos út mentén . . Egy régi tiszántúli május elsejét idézik e sorok, még a század elejéről, amikor a város és a falu dolgozó népe már kezdte sejteni, hogy szerszáma fegyver is lehet, a szerszámmal végzett munka pedig a majdani hatalom alapja kell hogy legyen. Bizonyára nem volt véletlen a régi május elsején, hogy „legelöl” a kubikosok, a földmunkások menetelhettek e modern körmenetben, ahol isten dicsérete és a csodák várása helyett, a nyolcórás munkaidőért, a minden értéket alkotó munka megbecsüléséért tüntettek. A földek, gátak, gyárak munkásai évente egyszer igazi — tiltott, de mégis megtartott — ünneppé avatták az orgonaillatú május elsejéket, amelyeket nemegyszer valódi gyilkos fegyverekkel, a kizsákmányolok hatalmi „szerszámaival” kergettek szét az uralkodó osztályok zsoldosai. Nemcsak nálunk, másutt is ... Mégis . .. 1890 óta minden esztendőben a dolgozók ünnepe május elseje szerte a világon. Volt és van ahol titokban, de mind több országban szabadon ünnepelhetünk. S az ünnep jelszavai mind jobban túllépik a helyi örömök, követelések hangsúlyozását, az egész Föld minden becsületes dolgozójának közös érdekeit fejezik ki. A világbékét, az emberibb életet, a kizsákmányolás megszüntetését követelő milliók hangja tölti be korunkban a május elsejék ünnepi hangulatát, az emberiség új korszakának tavaszi szelét néhol orkánná dagasztó erővel. Május elseje ma már demonstráció. Milliókat mozgósító erejű öntudatos harci ünnep is, amelyen a kapitalista országok munkásai az általános és jogos követeléseken túl, az emberiség jövője iránt érzett felelősséggel adnak hangot az internacionalizmus erejének, a világ dolgozói öszszefogásának. E demonstratív megnyilvánulás erejének, bátorságának táplálója a megvalósult szocialista világrendszer, amely ékesen bizonyítja a XX. század minden értelmes emberének, hogy a kapitalizmus, az imperializmus nem örök életű, az urak és szolgák korszaka lejárt, s ott is letűnőben van a kizsákmányolás, ahol ma még tartja állásait. Május elseje az egész világ dolgozóinak ünnepévé vált! Az emberiség legnagyobb részének, a minden értéket, minden jót megteremtő dolgozó emberek ünnepévé, a saját alkotó tevékenységük értékét, a hatalomra való jogukat felismerő munkások ünnepévé. Ez az ünnep 91 esztendővel ezelőtt született. Minden esztendőben kivirágzó „májusfájának” magját 1886-ban az Európából az „újvilágba” kivándorolt chicágói munkások ültették el, amikor csalódva a korabeli kapitalizmus „ígéret földjében”, tömeggyűlést és tüntetést szerveztek kenyérért, munkáért, 8 órás munkanapért, a gyermekmunka megszüntetéséért, emberhez méltóbb életért. A tüntetést rendőrök verték szét és néhány nappal később már gyilkos bombák is robbantak a tiltakozó munkások csoportosulásai körül, majd a kapitalizmus erőszak szervezete nyolc letartóztatott tüntető munkás közül négyet kivégeztetett. Így az első mártírok vére festette vörösre a nemzetközi munkásmozgalom zászlaját és tette harcos tüntetésekké a május elsejéket, amelyeknek rendszeres megünneplését a II. Internacionálé 1899. évi párizsi alakuló kongresszusa határozta el Lavigne francia küldött javaslatára. A II. Internacionálé a május elsejei munkásünnep demonstratív céljául a 8 órás munkaidő követelését jelölte meg, s egyben a négy kivég~ zett chicágói munkás-mártír emléknapjává avatta e napot. Az első nemzetközi munkásünnepet 1890-ben rendezték szerte a világon. Akadtak opportunista vezetők és pártok, amelyek — „nehogy a munkabeszüntetéssel kivívják a munkaadók haragját” — azt javasolták: tegyék az ünnepet mindig május első vasárnapjára. Az Internacionálé azonban nem változtatta meg határozatát, május első napja. maradt a munkásünnep, amely igazi internacionalista arculatot akkor öltött amikor a kommunista pártok vörös zászlói is megjelentek a felvonulásokon. S a korabeli Népszava egy századvégi május elsejei felvonulásról így írt: „Örömmel konstatáljuk, hogy a munkásosztály érettségének oly bizonyítékát szolgáltatta, hogy ellenfelei tájékozatlanul és bámulva állanak a végbement tények előtt...” 41
