Vízgazdálkodás, 1976 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1976-06-01 / 3. szám
GONDOLATAINK RUHÁJA Aki rosszul öltözött, nem biztos, hogy szegény. Lehet, hogy csak elhanyagolt, vagy éppen rendetlen. A régebben „előkelő körök” „hanyag eleganciája” hivalkodás volt, vagy önáltatás, bizonyos mai ifjúsági csoportok „egyentopija” feltűnősködés. A gondozott külső nem piperkőcködés. Gondolataink ruhája, külső megjelenése a fogalmazás, a stílus. A legegyszerűbb információ is — bármilyen megragadó is tartalma szerint — megkívánja a gondos fogalmazást már csak azért is, hogy félre ne értsék. A hírszerkesztés — pedig milyen rövid kis mű egy rádióhír — tudomány, megkülönböztetett szakma. „Puszta hírekkel” propagandahatást elérni — olykor már művészet. Legszebb gondolatainknak is szükségük van ruhára. Tudományos megállapításainkat sem küldhetjük mezítelenül, de még háziköntösben sem az emberek közé. A legszerényebb szakmai közlés is pallérozott, pontos szöveget kíván. A közlés szárazságát, unalmasságát ne tévesszük össze a puritán szakmai tárgyszerűséggel. Szaklapjaink olvashatósága fontos közérdek. Tehát gondolataink, közlendőink ruhája ugyancsak rangos követelmény. A vízügy körébe tartozó különféle szintű és rendeltetésű szaklapok, szemlék, közlemények, kiadványok különböznek egymástól, s helyes, ha különböznek — a rendeltetésük szerint. Tudományos folyóirat bizonyára más rendeltetéssel és máskép is készül, mint pl. egy üzemi újság. De nem szükségszerű, hogy a tartalmi különbséget az íráskészség különbözőségével fejezzék ki. Aki szaklapba ír, az a szakmáján kívül az írástudás szakmáját is kénytelen elsajátítani. Az írás is „szakma”, amelyet akkor' is tanulgatni, csiszolgatni kell, ha valakinek veleszületett érzéke van hozzá, s akkor is, ha úgy gondolja, hogy az ő feladatát a szaklapban tárgyi tudással és nem „művészkedéssel” kell elvégeznie. Az olvasó nagyobb igényű. Ö jól érthető, kellemes olvasmányt akar, a tudnivalót szép köntösben, olyanoktól, akik gondot fordítanak a fogalmazásra, mert őt, az olvasót, tiszteletben tartják és nem utolsósorban tiszteletben tartják magyar nyelvünket. Azt a magyar nyelvet, amelyet a hanyag közbeszéd mostanában elég súlyosan károsít, hát még mennyire ront az „írásba adott” pongyolaság. A vízügy különböző kiadványaiban nemcsak egymás között mutatkoznak az írástudás színvonalkülönbségei, hanem gyakran egy-egy kiadványon belül, az egyes cikkek között is. Ezek a különbségek természetesek annyiban, amennyiben a szerzők egyéni íráskészségét tükrözik. De nem természetesek, ha az olvasó gondatlan fogalmazást, értelemzavaró nehézséget, a magyar nyelvet kínzó hibákat talál. Nemcsak a nyelvi szépség hiányát, de olykor nyelvtani hibát is. Egyes írásokon bizony a nyelvművelés hiányosságai mutatkoznak, másokon a gyors fogalmazás pontatlanságai (— amelyeket a szerkesztés sem küszöbölt ki —,) ismét másokon egy bizonyos szakmai, vagy hivatali bürokratikus nyelv nyakatekert nehézkességei, olyan fogalmazások, amelyeket a valóban magyarul beszélő ember sohasem alkalmaz és megszokni sem tud. Az alábbiakban kísérletet szeretnék tenni arra, hogy a különösen szembetűnő hibákra felhívjam a figyelmet. Nem kísérlem meg, hogy ezeket a gyakrabban előforduló nyelvi- és fogalmazásbeli hibákat valamilyen rendszerbe szedjem, vagy nyelvtani alapvetést adjak a felsorolásukhoz. A példák talán elég erőteljesek és érthetőek ahhoz, hogy tudományos nyelvészkedés híján is tanulságul szolgáljanak. Az itt következőket ne tekintsük ,,nyelvőrködés”-nek sem. Nemcsak a nyelvhelyesség keresése a célunk. Éppen ilyen célunk az is, hogy a tanulmányírás, vagy általában az „újságírás” mesterségbeli buktatóit segítsük elkerülni. A talált hibák ugyanis bizonyos odafigyelés, elsajátított rutin révén elkerülhetők. A rendszeresség (vagyis a hibák skatulyázása) azért is hiányzik, mert egyes kiadványokat önmagukban, nem egyebekkel egybevetve szándékoztunk elővenni. A kiadványok 1974-ből és 1975-ből származnak, a számokat és a szerzőket nem tüntetjük fel. Gyakoriak a címekben elkövetett hibák. Ezeknek talán az az oka, hogy a szerző a címadásban tömör akar lenni. Csakhogy a lazaságot, a pontos viszonyítások hiányát a cím sem bírja el. Pl.: „A potenciális vízkészlet és jelentősége a vízgazdálkodás fejlesztésében”. Egy kihagyott szó a címet nemcsak kifogásolható mondattá, de érthetetlenné is teszi. Helyesen: „A potenciális vízkészlet és ennek jelentősége a vízgazdálkodás fejlesztésében”. Ha a címet így hosszúnak találjuk, elég lenne ennyi is: „A potenciális vízkészlet”. Ugyanis nyilvánvaló, hogy azért szólunk róla, mert jelentősége van és nyilvánvaló, hogy a vízgazdálkodásban van jelentősége, hiszen a cikk a Vízügyi Közleményekben jelenik meg. Vagy így is kielégítő lehetne: „A potenciális vízkészlet a vízgazdálkodásban”. Vagy: „A potenciális vízkészlet jelentősége a vízgazdálkodásban”. Az ugyanis szószaporítás, hogy ennek „fejlesztéséről” szándékozunk írni, hiszen elképzelhetetlen volna az ellenkezője. Az elvont hivatali fogalmazás gyakran előforduló hibája figyelhető meg ebben a mondatban: ,,Növekszik a természetes vízkészlet hasznosítási szintje, újabb vízkészletek hasznosíthatóvá tételű
