Vízgazdálkodás, 1976 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1976-08-01 / 4. szám
mét, hogy a tőkés árutermelés minden hatása nemcsak törvényszerű „eredmény”, hanem még pozitív „vívmány” is. Pedig miként az embernek az ember által való kizsákmányolása sem törvényszerű, nem megváltoztathatatlan szükségszerűség (sőt éppen ellenkezőleg: a kapitalizmus belső ellentmondásainak kiéleződése teremti meg a lehetőséget ennek, a hosszabb történelmi szakaszra érvényes kategóriának a felszámolására!) — ugyanúgy nem megváltoztathatatlan „törvény” a természetnek az ember által való kizsákmányolása sem. Ez a felismerés pedig különösen fontos. Hiszen, míg az előbbi jelenség „csak” egy adott társadalmi rendszer pusztulását s éppen egy magasabb megszületését készíti elő, az utóbbi „fejlődési tendencia” általában az emberi társadalom fennmaradásának lehetőségeit ássa alá — az egész emberiség jövőjét veszélyezteti...] Az ártéri gazdálkodás és a szántóföldi gazdálkodás tájrendszerváltása tehát nem a szervezők elgondolásai szerint történt. Mégpedig elsősorban azért, mert ez a folyamat viszonylag későn kezdődött, kedvezőtlen történeti körülmények között zajlott le, s így teljes egészében a rnezőgazdaság-kapitalizálódás általános fejlődési törvényeinek hatása alá került. (Persze a valóságban mindez sokkal bonyolultabban zajlott le, mintsem hogy alakulását egy-két összefüggés teljesen megmagyarázhatná, de itt nincs terünk a szerteágazó kölcsönhatásoknak még a vázolására sem.) Egy azonban bizonyos: az ártéri gazdálkodás valójában fejleszteni kívánt ősi „vízhasználatainak” megfelelő korszerű „vízhasznosítások”: a hajózás, a halászat-tógazdálkodás, az öntözés és a „rétöntözésen” alapuló állattartás stb. nemcsak hogy nem fejlődtek ki, hanem ezek az ősi és egykor nagy jelentőségű termelési tevékenységek — természeti alapjaik átalakulásával (és az ősi formák kiveszésével) — szinte teljesen elhaltak. A történelmi zsákutcából, a reformkori hagyományokhoz való tudatos visszatéréssel, kiutat kereső Sajó Elemér kezdeményezésére kialakított öntözési program (1937) ezért nem juthatott túl korszakunk végéig sem a korszerű vízgazdálkodás alapozó-előkészítő munkáján. (Ráadásul megnehezítette ennek az időszaknak a vízügyi helyzetét és súlyosbította feladatait, hogy az 1940-es évek elején egy félévszázad óta nem ismert károkat okozó csapadékos, ár- és belvizes periódus kezdődött.) III. A vízgazdálkodás eredményei (1945—1975) A felszabadulás után ilyen alapokon — ilyen terhes örökséggel, sőt a háború pusztításaival is súlyosbított helyzetben — kezdte meg munkáját az újjászervezett vízügyi szolgálat. Ma már közismert az árvízvédelem 1919. évi helytállása, de nem kevésbé elismerésre méltó az az erőfeszítés sem, amellyel a vízügyi szolgálat a háborús események során megrongálódott ár- és belvízvédelmi művek gyors helyreállításával az 1945. és 1946. évi tiszai árvizek és a belvizek súlyos veszélyét elhárította. (E teljesítmény értékét növeli, hogy a háborús kiürítés éppen a legkritikusabb időpontban fosztotta meg a vízügy helyi szerveit a felsőbb műszaki irányítástól.) A későbbiekben Szolnok térségében főleg a Zagyva mentén és a Tisza jobb parti vonalán került sor jelentősebb ármentesítési munkákra. Az előrelátó intézkedések és a jó szervezés mellett ennek is jelentős része volt abban, hogy az 1970. évi nagy tiszai árvíz veszélye területünkön gazdaságosan elhárítható volt. A földosztás a félfeudális viszonyok megszüntetésével elhárította az öntözéses gazdálkodás meghonosításának legfőbb akadályait, a tervgazdálkodás bevezetése és a vízügyek államosítása pedig megnyitotta a lehetőségeket a régi tervek és törekvések megvalósítása előtt. Az újjáépítés nehézségei és a gazdaságpolitikában érvényesülő voluntarista tendenciák azonban olyan irányba terelték a meginduló fejlődést és olyan ütemet diktáltak abban, mely gazdaságilag és műszakilag is helytelennek, illetve megalapozatlannak bizonyult. A tervek realizálásának régvárt lehetőségeitől lelkesített munka azonban, e zavaró mozzanatok ellenére is, jelentős eredményeket hozott. A vízügyi tervezés mindenkor rugalmasan alkalmazkodott a felmerülő követelményekhez és megfeszített munkával biztosította azok megoldásának lehetőségeit. Az átmeneti időszak fontos műszaki újításai közül a negyvenes évek belvizeinél elterjedt, de az öntözésnél is nélkülözhetetlenné vált szállítható szivattyúk (a Kieriitzszivattyúk) és a szivattyútelep-provizóriumok mellett künösen az úszóműves vízkivételek (MÁVAG, 1948) kialakítását (csuklókkal és óriás szivomyákkal) valamint a sáncoló-ekének (Kund—Oroszlány-eke) az öntözőtelepek berendezésénél való alkalmazását kell kiemelnünk. Amikor pedig az öntözőcsatornaként is használt belvízlevezető hálózat túlterhelése (a két rendszer szétválasztásának elodázása) az alkalmatlan szikesek rizsmonokultúrájának erőltetésével lefékezte a fejlődés ütemét, a kutatás a belvízrendszerek méretezési alapelveinek kidolgozásával sietett a stabilizáció, majd a fejlesztést szolgáló tervezés segítségére. Az öntözés-fejlesztés e „hőskora” az elvi következetlenségek és gyakorlati hibák ellenére is teljes győzelmet hozott: a terület gazdasági fejlesztése napjainkra egyszerűen elképzelhetetlenné vált az öntözéses gazdálkodás — természetesen a jól megalapozott, fokozatosan fejlesztett öntözés — elterjesztése nélkül. Ezzel együtt elfogadottá vált a terület természeti adottságait ésszerűen hasznosító nagy múltú tógazdálkodás fejlesztésének programja is. A mezőgazdasági vízhasznosítás megalapozott bővítésének és korszerű vízkészlet-gazdálkodás megteremtésének lehetőségeit a Tisza-csatornázás és egyben a magyar vízgazdálkodás legnagyobb és legfontosabb létesítménye: a Kiskörei (II. Tiszai) Vízlépcső és ennek 300, távlatilag 400 millió m3 kapacitású tározója biztosítja. A vízlépcső, mint több célú vízépítési nagy létesítmény lényeges előrelépést jelent a víziútfejlesztés és a folyószabályozás terén is. Vízerő-hasznosításunkat megkétszerező erőműve nemcsak a vízlépcső építésének gazdaságosságát fokozza, hanem a termelt energia — legalábbis helyi, területi viszonylatban nézve — ugyancsak számottevőnek minősíthető. (Évi 103 millió kWo.) A vízlépcső nem csupán mezőgazdasági érdekű beruházás: az egész Közép-Tisza-vidék vízkészletét növeli, vagyis ipari és az így felszabadítható mélységbeli vízkészlet révén, közvetve ivóvízellátását is segíti. Mint az eddig legjelentősebb tározónk, az új, korszerű — és a hazai viszonyok között egyetlen megoldási lehetőséget jelentő — tározáson alapuló vízkészlet-gazdálkodás első nagy létesítménye. Elvi és gyakorlati jelentősége egyaránt rendkívüli, s az egész Közép-Tisza-vidék regionális fejlesztésének az alapja. (A terület vízellátását a Csongrádi Vízlépcső és a Duna—Tisza-csatorna megépüléséig biztosítja.) De említésre méltó az is, hogy a Velencei-tó négyszeresét és a Balaton egyötödét meghaladó méretű — 127 km2 felületű — tározótó partjain egy egészen új üdülőövezet kialakítására nyílik lehetőség, s a létesítmény — részben ezzel kapcsolatban — a területünkön is előtérbe A Kiskörei Vízlépcső Tározója — feltöltés alatt 127
