Vízgazdálkodás, 1975 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1975-08-01 / 4. szám

stb., stb.” (1862. jún. 27.) De a bizonyíték sem késett sokáig. „A Hortobágy délkeleti részén, az ún. Pomor járáson (a mai Ökörföldön) XIX. számmal megjelölt forrásnál a városi tanács július 7-én egy 12 lábnyi süllyesztett téglakútnak ásását megkezdette. A felső réteg két lábnyira fekete, szikkel vegyes kemény föld, továbbá két lábnyira következik kemény sárga agyag, melyet az ötödik lábnyi mélységben kékes agyag váltott fel. Ebben hat lábnyira már némi csekély források jelentkeztek. Július 15-én két öl öt lábnyi mélységben futóhomokra bukkantak, ezen az egy ölnyi homokrétegen áthatolva július 17- én három öl öt lábnyi mélységben kemény kék agyagrétegben hirtelen oly hatalmas forrásokra akadtak, hogy bárha 24 óráig 28 ember öt nagy cseberrel, tekerőgéppel folytonosan merte, a víz oly hatalommal áradt s tódult, hogy négy ölnyi mélységnél alábbhatolni lehetetlenséggé vált. A munka ekkor leállíttatván a kút felszereltetett.

E kút vize tiszta, hideg, igen jó ízű. Az eddigelé benne megvigyázott három forrás 7—10 hüvelyknyi átmérőjűek, s oly hatalmasok, hogy midőn a három ölnyi víz kimeretik, egy ölnyire a víz színén több hüvelyknyire felül bugyognak. 19-én egy fűzgyökér darabot lökött fel a forrás, melyen a barna kőszénképződés jelei láthatók. Átadatott a helybeli főiskolai múzeumnak.

A VII. számmal jegyzett forrás ásatásához Kis Gergely járásán szinte hozzáfogtak.” Ez a szóban forgó Francia-kút. (Hortobágy, 1862. aug. 11.)

A helyi lapok lelkes közleményekben üdvözölték Richard pap győzelmét: ... „E kísérletek bőven megjutalmazták a rájok tett költséget. Nagy szerencse ez, kivált a mostani nagy víz szűkében, midőn a Hortobágy hídja alatt száraz lábbal járnak.” (H. 1862. aug. 15.)

Rávilágít az akkori helyzetre B. F. nyílt levele:

„A szárazság kimondhatatlan károkat hozott ránk eddig, de aggodalma az embernek még jobban fokozódik. Szép reményünkben több termést illetőleg megcsalatkoztunk; aggodalmaink, ha a jövőre gondolunk, még jobban fokozódnak. Hogy megyünk a télnek, ha marháink számára mégcsak sarjúnk sem lesz? Hogy teljesítjük a legszükségesebbeket is, mikor mindenfelül szükséggel találkozunk?” (Hortobágy, 1862. szept.

5.)

Ilyen körülmények között méltán váltott ki elismerést, lelkesedést, sőt lelkendezést Richard abbé tevékenysége. De hát volt-e valóban valami szakértelme, valami különleges képessége a föld alatti vízerek érzékeléséhez? Számos jel arra mutat, hogy nem. Gyanússá teszi a hüvelyknyi pontosságú helymegjelölés, s hellyel-közzel az újságíró is hangot ad kétségeinek. Sikereinek titka: az emberek olyan mélyre ástak, és addig ástak, míg gazdag vízrétegre nem találtak. S ezeket azokon a bizonyos lejtőkön és hajlatokban bárhol megtalálhatták volna. A nagy aszály is arra késztette a kútmestereket, hogy mélyre ássanak.

A szárazság, az aszály nemcsak a jószágot, az embert is sújtja. Joggal veti fel a Hortobágy: „Hanem ha már a baromról gondoskodott a város, gondoskodjék az emberekről is, mert a mi tapasztalatunk szerint alig van városban nagyobb vízhiány, mint Debrecenben, hol 30—40 ezer test összesen 8 = nyolc belvárosi kút vizével kénytelen beérni. Körülbelül 5000 emberre esik egy kút, az is éppen nem a javából. A Richard pap által leveretett kút jelek így csak kellemetlenül hatnak a szomjúhozóra.” (1862. aug. 15.)

Hogy a francia abbé által megjelölt helyeken megkezdjék a kutak ásását, arra akkor még nem jutott pénz, még kevésbé az általa megvillantott ama lehetőség megvalósítására, hogy a nagyerdei fürdőházat rövid idő

múlva természetes meleg vízzel lássák el. Egyelőre csak arra jutott némi pénz, hogy a már említett Séta-kerti kút süllyesztéséről intézkedjenek, és a Bárány utcai kút fúrását folytathassák, mert az abbé ez utóbbi munkát sikerrel végezhetőnek nyilvánította. (Tjkv. 1862. jún. 24.) Hogy egy ilyen kút fúrása mekkora vállalkozás lehetett, talán rávilágít az 1862. aug. 5-i tanácsi jegyzőkönyvi bejegyzés: „A Bárány utcai kút elkészítéséhez szükséges kötelet Méhész Mihály készítette 72 a. e. forintért. A kötél 140 fontot nyom.”

1863-ban, a „nagy szárazság” évében s a következő esztendőkben a tanács sorra megásatta a Hortobágy minden járásában azokat a kutakat, amelyek az elkövetkező időkben mindvégig ellátták ivóvízzel a puszta több tízezer marhát számláló gulyáit, csordáit, méneseit, sertés- és juhnyájait. Az artézi kutak, ahogy a Hortobágyon nevezik, a folyóskutak fúrása is sikerrel járt.

A hortobágyi kutak legtöbbje két-három gémű volt, a legnagyobb csordák és gulyák járásában négygémű kutak is voltak. Nem holmi girbegörbe ágasfából készült a kútágas, amilyet a mellékelt kép is ábrázol — hanem nyílegyenes vastag tölgyből faragták és vésték a kútágast, s faragták a kútgémet is. Az ácsmunka remekei, a Hortobágy díszei, és tájékozódási pontjai voltak ezek a kutak. A mezőrendőrök állandó feladata volt -— télen is — a kutak vigyázása.

Richard francia abbé jóslata, hogy a Hortobágy kútjai elapadnak, nem vált be. A jó kutakkal ellátott pusztán felvirágzott az állattenyésztés. Megvalósult az a jóslata, hogy a nagyerdei fürdőházat a források meleg vize fogja táplálni, s beteljesedett másik kívánsága is: a Tisza zsilipjein át eljött a Hortobágyra, s nemsokára megérkezik Debrecenbe is.

Dr. É. Kiss Sándor

136