Vízgazdálkodás, 1975 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1975-10-01 / 5. szám
oda, és onnan hazahozott minket a telefonszerelő. Éjjel tizenkét órákkor értem haza ide a ház elibe, és mintha egy óriási vásár, annyi nép vót. Az utcán is, benn az udvaron is, a folyosón is, tömve vót a folyosó, hát jöttem föl és mindönütt idegön arcok, no végre egy ösmerős arcot mikor láttam, mondom: Gyurikám! Hun van az uram? Aszongya: Katóka néni éppen most szállt be a kocsiba, mönnek, aszongya a vízállást nézni a Maros-hídhon. Mondom, hát éjfélkor is köll nézni? Hát milyen az a víz, hogy még éjfélkor is nézni köll? Akkor kiabál az uram, hogy itt vagyok, anyukám! Odaszaladtam én is, hát ne lögyél idegös, aszongya, mönjé be, mer ez és ez a helyzet, aszongya, nem köll pánikot csinálni, nincs semmi különösebb baj, aszongya, ne félj semmitől, mink mönyünk, aszongya, ezt mindön órahosszában köll nézni, a vízállást. Mer akkor mög fölfele mönt. Akkor még fölfele. Úgyhogy másnap vót a legmagasabban. Jó, elmöntek, én mög micsináljak, körülnézök mindönütt a házba, az udvarba, hun mi van. Hát vót neköm egy alsókonyhám, ott találtam a Szentpéteri kartárs teknikust, ott feküdt egy rossz díványon, úgy napközbe rá szokott az uram heverödni, oszt azon feküdt. Nem is tudom, a feje alatt se vót tán még párna se, mondom neki mingyá: jaj, mondom, Szentpéteri kartárs, hát maga hogy fekszik itten, hát párnája se nincs? No máj hozok én! Az vót az első tényködésöm, hoztam neki, a feje alá egy párnát. Nagyon örült neki, na és akkor másnap röggel ő vitt ki magával, röggel kimöntünk autóval a tőtés tetejin, egészen a gépgyárig. A tőtés tetejin möntünk, és akkor úgy néztem szét, hát még életömbe olyan nagy vizet nem láttam. Borzasztó vót! Vótam kinn éccaka is, másik éccaka, mer este lefeküdtem, el is aludtam, eccör aara ébredők, hogy nincs ott a másik ágyba az uram. Nagyon gyorsan fölőtöztem, gyerünk, nézzük, meere van. Ilyen éjjeli lámpával, viharlámpával möntem ki a tőtésre, habár végig égtek a villanyok, úgye, a tőtés tetejin, föl vótak vezetve a villanyok a telefonpóznákra, és ugye, égtek a villanyok. Oszt akkor ösmerőssel találkoztam a tőtésön, mondom: nem tudja, meere van az uram? De tudom én, aszongya, itt védeköznek a sorompótul, a vasúti tőtéstől nem is olyan messze. Aara, egy száz méterre, ott védeköztek, mer ott is buzgárt észleltek, és akkor ott védeköztek. Na és akkor kérdözöm tülle, hogy mikor gyüttök be? Hát aszongya: majd egy óra múlva tán. Én addig be nem mék, mondok, míg te nem jössz! Én nagyon csodálkozom azon, hogy az én férjem kibírta ezt. Mer ő egyébként szívbeteg embör, és akkor valahogy olyan erős vót, hogy soha nem vót semmi baja. Attul féltem, hogy ha esetleg vége lösz ennek a nagy cirkusznak, akkor jön ki rajta valami, de hálistennek nem lőtt semmi baja, nem jött ki rajta semmi. Hát az én uram egyébként is nem nagyon jó alvó, de nagyon sok esetbe mikor a legjobb ízűt aludta, akkor verték mög az ablakot, hogy gátőr kartárs, keljön föl, mer mittudomén, miér, csizmákér, vagy kantákér, vagy lapátokér, vagy ásókér, ennyit és ennyit el akarunk vinni ide és ide. Vagy pedig hoztak valamit ... úgyhogy éjjel is nagyon sokszor föl köllött ébreszteni. Nappal, ugye, hát én is segítöttem, amibe tudtam, fölkeltünk, oszt mingyá röggelit osztottunk itt az emberöknek, mer kaptak, hát legtöbbnek nem vót itthon a felesége; elmöntek, elkőtőztették őket jobbra-balra, és akkor osztottuk a röggelit, ebédöt, vacsorát a kimenőknek, a bejövöknek ... Hát a röggeli ilyen hideg fölvágott vót, egy féldarab vaj vót, kenyér vót, jó kis szalámi is vót, jó nagy darabok. Akkor ebédöt pedig nem mi főztünk, úgy hozták a Koronábul, ott főzték, hát mindig ilyen egyfogásost, babgulyás, mög ilyesmi, nem is tudom, tarhonya, krumplistarhonya mög húsostarhonya, szóval ilyesmi vót. Utóbb mög má a Kálvin utcai nagygimnáziumba, oda kötözött a védelmi központ, és akkor oda is följártam ebédöt osztani, elmosogatni, föl takarítani. Möntem mindig itt az utcán végig, hát a város olyan kihalt vót, olyan kihalt! Olyan csöndes! Csak a macskák szaladgáltak. Riadtan azok is, ijedten. Úgy elmöntem sokszor eere a részre, a Révész utca, Kisfaludy utca részre, ameere nekünk is, ugye, házunk van, majd oda mönyünk innen, ha nyugdíjba mönyünk, és ott is csak az ijedtszömű macskákat láttam, mer azok is szinte úgy féltek, érözték a bajt biztos. Futottak körösztbe az utcákon mög a kocsiúton körösztül a macskák, olyan ... olyan . .. olyan rossz látvány vót. És az utcákon a kerékpárosok, fiúk, férfiak, úgy möntek a járdán, hogy csuda, akkor csak az övék vót a járda. Csak autók möntek csak az út- * testön, a kerékpárosok mindig a járdán. Asszonyok, ugye, nagyon kevesen vótak akkor a városba, bár ugye, nem mindönki mönt ám el, akinek köllött vóna, vótak, akik utóbb mögmondták, nem akkor mingyá, hanem mondjuk, egy év múlva elárulták, hogy bizony ők se vótak oda. Hát ugye, a férjük otthon vót, az elmönt aara a bizonyos munkára, ahova ki vót röndőve, oszt bezárta a kaput, oszt ő belül dolgozott, amit tudott, a házimunkát. Akinek gáza van, vagy villanyon főz, annak, ugye a kéménye se füstölt. A házbul nem jártak ki, éccaka aludtak, nappal mög behúzódtak, hallgattak, örültek, hogy otthon lőhetnek. Hát az én férjem úgy vót a vízzel, hogy mink csak akkó mönyünk innen, ha nagyon nagy a vész: hogyha a városba má mindönütt víz van, máj minket helikopterrel szállítanak el. Az embörök, ugye, mindig vigasztaltak, mer mindig kérdöztem tüllük, hogy hát mi van, nekünk el köll-e mönni innen. Az uramtul is mindig azt kérdöztem, hogy mi lösz, pakoljak-e mán, apuka? Apuka, mikor csomagoljak? összepakoljak már? öszszecsomagoljak én is? Aszongya: hát miér? Mit akarsz te? Hát nem mönyünk mi sehova. Énneköm innet el nem lőhet mönni, de ha te akarsz, elmöhetsz. Ha annyira félsz! Mondom: én nem félök, ha nem lösz semmi baj se, akkor én nem félök. Aszongya: ha máj benn lösz a városba a víz, akkor máj fölmönyünk a tőtésre, onnan mög elvisznek bennünket helikopterrel. De osztán nem jött be végül is a víz, így oszt minket se vittek el.” 185
