Vízgazdálkodás, 1974 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1974-02-01 / 1. szám
4. ábra berakják a csőfektetőbe és kis kézi csőrlővel engedik le az árok fenekére. (4. ábra.) Ha az összetoló szerkezet a rögzítő pont helyéhez érkezik, a csőfektető gép kezelőjének jelzésére az árokásó megáll. A fektetési szint bemérése után a cső sima végét, a leengedő kötél segítségével pontosan a már beépített cső tokos végéhez illesztik. Ezután hidraulikák segítségével rögzíthető a már beépített cső tokja és az új cső sima végével benyomható, azaz a kötés létrehozható, majd a csőkötő 5. ábra munkahenger visszahúzható. Ezután tovább folytatható a földkiemelés. A cső a fektetéskor 7 om-re helyezkedik el az árokfenéktől. A „láda” után két oldalt lapátokat szereltek fel, melyek közvetlenül a munkaárok szélén összegyűlt földet az árokba húzzák (5. ábra.) Ez a földmennyiség elegendő arra, hogy a cső alján és két oldalán tömör viszszatöltést készítsenek a gép után kapcsolt tömítő kerékpár segítségével. (6. ábra.) Ezzel a cső fix helyzetbe kerül. Az árok további visszatöltése és a tömörítés hagyományos módszerrel történhet. Az esetleges árokbeszákadás sem jelent problémát, mert a vezeték már nem tud elmozdulni. (7. ábra.) Idomdarabok beépítése is lehetséges, de ilyenkor is 6 m hosszú egységeket kell kialakítani, mivel a csőfektető gépet ilyen hosszú csodarabok fektetésére szerkesztették. A kísérleti szakaszon történt mérések tanúsága szerint a közepes haladási sebesség 65 m/óra. Alkalmazása elsősorban hoszszú regionális vezetékek, szabad, beépítetlen területen történő fektetésénél látszik célszerűnek és gazdaságosnak. Általánosságban használata ott lehetséges, ahol gépi földkiemelés alkalmazható, hisz vezérgépe egy folyamatos üzemű vederláncos árokásó. Maga a csőfektető szerkezet nem jelent további akadályt. A látottak alapján a csőfektető gép hazai kipróbálása feltétlenül indokolt. 2. Csővezetékek belső javítása A több évtizede használatos öntöttvas és acél ivóvíz vezetékek az NDK-ban is nagymértékben meghibásodtak. Kicserélésük egyrészt igen költséges, másrészt pedig — mivel legnagyobbrészt forgalmas városok belterületein vannak — hosszadalmas és komplikált. Az NDK-ban folytatott kísérletek és ma már a gyakorlatban is alkalmazott módszerek a csővezetékek belső javítását oldották meg. A módszer lényege, hogy a csővezeték belső falára néhány mm-es vastagságban megfelelő összetételű cementhabarcsot hordanak fel. Nagyobb átmérőjű csöveknél egy erre a célra szerkesztett géppel végezhető el a művelet. Kisebb átmérő esetén pedig egy felfújható belső zsaluzatot alkalmaznak. A cső és a zsaluzat közötti hézagot injektálják ki a cementhabarccsal. A csőátmérőtől függően (80— 300 mm átmérőig) 7—12 mm-es a habarcsréteg vastagsága. A 10
