Vízgazdálkodás, 1972 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1972-08-01 / 4. szám
Kétségtelenül szerepe volt az eredményes védekezésben annak is, hogy a békés országépítés esztendeiben megszilárdult a bizalom a vezetőink és népünk között. A védekezésben részt vevők épp úgy, mint a veszélyeztetett területek lakói szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a kiadott intézkedések jók, helyesek, átgondoltak, nem bírálgatással töltötték az időt, hanem a végrehajtásra fordították a figyelmet, s a sikeres védekezés láttán a bizalom csak fokozódott. A veszély elmúlt, a károkat helyreállítottuk, és a drámai idők tanulságát is igyekeztünk levonni. Ez utóbbit illetően azonban úgy tűnik, még mindig vannak adósságaink. Az árvízvédelem hősies korszakának nem minden nagyszerű erényét sikerült maradéktalanul megőrizni és átvinni a békés termelés időszakába. Nagyon egyet kell értenünk Csurka István íróval, aki ,,A győzelmes 1970-es tavaszi hadjárat néhány tanulsága” című cikkében felsorolt néhány olyan, az árvízvédelemnél jóval kisebb feladatot, amelyet évek óta nem sikerült megnyugtatóan rendezni. így például említi a rossz szagot terjesztő üzemek kitelepítését a városból, a jó kenyér ügyét, a hóeltakarítást. Okosan megjegyzi: „A vereségekből való tanulságlevonásban nagy gyakorlatunk van nekünk, magyaroknak. Próbáljunk meg egyszer tanulságokat levonni ritka győzelmeink egyikéből is.” Való igaz, nagyon jó lenne, ha az építés békés időszakában is megtanulnánk úgy szervezni, úgy dönteni, úgy intézkedni és felelősséget úgy vállalni, a köz ügyét úgy szolgálni, a személyes feladatot olyan komolyan venni, mint azt az árvíz idején tettük. És ez nem is egy megvalósíthatatlan igény; nem megoldhatatlan feladat. Csupán el kell szánni rá magunkat. A másik nagy kérdés, amelyet fel kell önmagunknak tenni: hol vannak most az árvízvédelem hősei? Hol vannak, mit csinálnak most? Vajon azok az állampolgári erények, azok a kiváló emberi tulajdonságok, amelyekről a veszély óráiban százezrek tettek tanulságot, megmutatkoznak-e ugyanígy mindennapos munkájukban? Vajon ugyanúgy törődnek-e a közösség gondjaival, ugyanúgy hajlandók-e, ha kell az áldozatvállalásra? Tudjuk, az árvíz, majd az újjáépítés időszaka rendkívüli időszak volt, amely rendkívüli tetteket követelt. Olyan hőfokon nem lehet izzani egy életen át. Ám a szinte végkimerülésig való munka, a minden vállalása, illetve a bezárkózás, a közgondoktól való elfordulás között még sok fokozat van. Mi azt akarjuk, hogy társadalmunk minden tagja boldogan és kiegyensúlyozottan éljen. Azt akarjuk, hogy mindenki élhessen az Alkotmányban biztosított művelődési és pihenési lehetőségekkel. Ám a feltételeket a jobb, a kulturált élethez, nekünk, magunknak kell megteremteni. Az igényes ember számára az ennek érdekében végzett munka tulajdonképpen már nemcsak előkészítése, de része is a szabad idő jó, kellemes, hasznos eltöltésének. Meggyőződésem, hogy nemcsak a félrevert harangok kongása, nemcsak a végveszély kiáltása mozgósíthatja a lakosságot. Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy a békés napokon csendes szóval is lehet tettre indítani a jóérzésű embereket. A tanyai gyerekek kollégiumainak építése, a tanyai iskolák villamosítása, televízióval való ellátása például százkilométerekkel távolabb élő emberek számára is fontos, személyes üggyé vált. A népfrontmozgalom — amint azt a Hazafias Népfront V. kongresszusa is megerősítette — egész tevékenységével azt bizonyítja, hogy lehet építeni az emberek önként vállalt részvételére, nincs olyan jól átgondolt, helyes időben kitűzött cél, amelynek megvalósításához ne lehetne szível-lélekkel segítő, hű munkatársakat találni. Ezekre a legjobb indulatokra építve sokat teszünk és sok helyen, de talán még mindig nem annyit, amennyit tehetnénk. Szemérmesek vagyunk, s nem hiszünk eléggé abban, hogy a szebbre, jobbra való törekvés, az alkotásvágy erőteljesen él az emberek lelkében. Tudatosítanunk kell, hogy a szocializmus teljes felépítése, országunk fejlesztése épp olyan nagy és szent ügy, mint az elemi csapások okozta károk elhárítása. Csak azt védhetjük, amink van, de tegyünk azért, hogy a jövőben több legyen. Aki az országépítés közben nemtörődömséggel, lustasággal veszélyezteti a közös munka sikerét, vagy harácsol, jellegében ahhoz hasonló bűnt követ el, mint aki a gátakon árulja el társait. Legyünk igényesek önmagunkkal szemben, hiszen ehhez megvan a módunk és jogunk. Legyünk önérzetesebbek és azokat a magas erkölcsi normákat, amelyeket ismerünk és magunkénak vallunk, érvényesítsük mindig és mindenhol az eddiginél sokkal következetesebben. Bízzunk sokkal inkább önmagunkban és egy-Az emlékmű leleplezése 129
