Vízgazdálkodás, 1970 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / Különszám
évtizedben bevezetett izotópos és geoelektromos eljárások már roncsolásmentes, illetőleg a két módszer kombinált alkalmazásával járó vizsgálatok elvégzését is lehetővé tették. A szivárgási és átázási folyamatokról kialakult hagyományos felfogás a töltések, de főleg azok altalajának árvíz idején fúrással történő feltárását megengedhetetlennek tartotta. Az 1965. évi dunai árvíz során és azt követően végzett vizsgálatok azonban igazolták, hogy a töltéseket függőlegesen harántoló furatok veszélytelenek. A geoelektromos feltárás eredményeitől függően furatok az altalajba is mélyíthetők. A vizsgálat érdekében az észlelt meghibásodás szakaszán jellemzőként kiválasztott szelvényben, vagy szelvényekben feltáró furatokat mélyítünk le és minden, szemmel megkülönböztethető rétegből talajmintát veszünk. A kis átmérőjű furatokat kézi erővel, rendszerint csövezés nélkül mélyítjük le. Béléscsőre van szükség akkor, ha több, nyomás alatti vizet tartalmazó réteget kell elkülöníteni, vagy ha a talaj tömörségét és nedvességtartalmát izotópos módszerrel kell meghatározni. A fúrás során vett talajminták szabatos minősítésére talajmechanikai vizsgálatokat kellene végezni, erre azonban árvízi körülmények között egyelőre nincs lehetőség. A szükséges adatokat, úgymint a talaj kötöttségének mértékét, víztartalmát és ezen keresztül nyírószilárdságát, tehát a minták alapján, becsléssel kell meghatározni. Ehhez a becsléshez támpontokat nyújt a talajok helyszíni azonosítása (Karafiáth László: Alkalmazott talajmechanika, 1953), a talajok különböző nyomások alatt (mélységben) mutatott vízfelvevő képessége és duzzadása, az ezt befolyásoló elektrolittartalma (pH-érték) és végül az ezek ismeretében becsült konzisztencia-index. Korábbi laboratóriumi vizsgálataink szerint 1,35—1,40 Mp/m3 száraz térfogatsúlyú kötött talajok már viszonylag kis — 0,8—1,0 m talajréteg súlyának megfelelő —- nyomás alatt is a plasztikus határ körüli víztartalmat vesznek fel, ugyanakkor nagymértékben vízzárók. Ennek tulajdonítható, hogy a Tisza menti töltések anyaga a hoszszan tartó vízterhelés ellenére is általában megfelelő állapotú volt és a töltésekben rendszerint csak a korábbi szelvények felülete mentén volt átnedvesedés és szivárgás tapasztalható. A korábbi töltések felülete ugyanis hosszabb ideig ki volt téve az időjárás, valamint a növénytakaró gyökérzete által termelt humuszsavak hatásának és ez kötött talajok szerkezetében laboratóriumi vizsgálatokkal igazoltan irreverzibilis elváltozásokat idéz elő. Ez az agyagásványok koagulálásával, azaz a szemszerkezet iszapfinomhomok irányba történő eltolódásával és így az áteresztőképesség növekedésével jár együtt. Az ilyen „elöregedett” kérgekben kialakuló szivárgás 1. kép. Földnedves talajból vett minta ezért „kéregszivárgásnak”, vagy „kontúrszivárgásnak” nevezhető. A „kéregszivárgás” első jelei már az 1965. évi dunai árvizet követően végzett izotópos töltésfeltárások és ezzel kapcsolatban bél és csövezett furatok lemélyítése során is tapasztalhatók voltak. További bizonyítékokat szolgáltattak az 1966. év tavaszán levonult tiszai árvíz alkalmával Rákóczifalva térségében végzett ugyancsak izotópos feltárások. Béléscső nélkül végzett fúrással az ilyen vékony, általában mindössze 10—30 cm vastag telített rétegek csak nehezen mutathatók ki, mert a harántolt szivárgó rétegből a víz a mélyebb furatba folyamatosan beszivárog és a kifúrt zavart minta a valóságosnál nagyobb víztartalmat mutat. A jelenség ismeretében azonban a fúróról megfelelő talajminta vehető le a szivárgó kéreg alóli talajokból is. A plasztikus határ közelében levő víztartalmú (földnedves) talajrétegből kifúrt mintát mutat be az 7. kép, míg vékony puha réteg jelentkezésének módja a 2. képen látható. Az ismertetett módszerrel meghatározott szivárgó rétegre az 7. ábra mutat be példát. 2. kép. A puha telített réteg a fúrón jól felismerhető 29
