Vízgazdálkodás, 1970 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1970-12-01 / 6. szám

A Zámolyi víztároló völgyzáró gátjának vízoldali képe ni, és akkor a tároló párolgási felülete felére csökken. A hidrológiai vizsgálatok sze­rint, 25 év adatait figyelembe véve, a tó a téli—tavaszi csapa­dékból mindig feltöltődik, öt­évenként fordulhat elő olyan száraz időszak, amikor a feltöl­­tődés mértéke 3,5 millió m3. A tárolótó kivitele kapcsán a következő legfőbb munkameny­­nyiségek kerültek elvégzésre: Kézi földmunka 6 000 m3 Helyszíni beton 1 066 m3 Előre gyártott beton 920 m3 Kőszórás 615 m3 Kőburkolat 1 236 m3 Gépi földmunka 159 000 m3 ebből töltés 77 400 m3 Létesítési költségek: Építés 13 932 000 Ft Egyéb (tervezés, kisaj átítás)______7 024 000 Ft Teljes költség: 20 956 000 Ft A fajlagos költségmutatók kedvezőek. Egy m3 tározó tér 4,65 Ft költséget igényelt. Egy kh vízfelületre eső költség 44 300 Ft. A víztároló tervezését és ki­vitelezését a Középdunántúli Vízügyi Igazgatóság végezte. (A résfalat a Vízügyi Építő Vállalat készítette.) A földmunkák minőségét fo­lyamatosan ellenőriztettük a VITUKI-val és az I. sz. Minőség­­vizsgáló Állomással. 172 db mé­résből levezetett átlagos tömör­ségi fok Try = 88,5°, tehát meg­haladja az előírt Try — 85°-t. Mint mondottuk, már a Zá­molyi tárolótó léte jelentős be­avatkozást jelent a Velencei-tó vízháztartásába. Az Országos Vízügyi Hivatal elnöke a közelmúltban hagyta jóvá a Pátkai tárolótó beruhá­zási programját is. A létesít­mény költség-előirányzata 64,5 millió Ft. Építése 1971-ben indul és előreláthatólag 3 év alatt be­fejeződik. A Pátkai tároló megépítése után a Velencei-tó vízháztartá­sát oly mértékben tudjuk szabá­lyozni, hogy a tó menti komplex érdekeket (üdülés, halászat, nád­gazdálkodás stb.), — melyek közül kétségtelenül az üdülési érdek a legfontosabb —, víz­gazdálkodási szempontból tel­jes mértékben ki tudjuk elégí­teni. Karászi Kálmán igazgató a vízgazdálkodás gazdaságpolitikai jelentősége dél-franciaországgan A francia gazdasági élet egyensúlyát erősen veszé­lyeztette az ipari forradalom idején megindult és azóta állandóan fokozódó erőeltolódás, mely az ország terüle­tét gazdasági és szociális szempontból egyaránt, két egymástól lényegesen elhatárolható részre bontotta. Az északi-északkeleti zóna kedvező földrajzi, talajtani, klimatológiai adottságai révén — az ipari beruházások 85%-os koncentrációjával — a gyors fellendülés min­den gazdasági előnyét élvezte, míg az ország déli-dél­nyugati vidéke kedvezőtlen domborzati, de főleg csa­padékviszonyai következtében a gazdasági és szociális elmaradottság egyre fenyegetőbb állapotába süllyedt. Dél-Franciaország az emberek képzetében általában szorosan kapcsolódik a kellemes, enyhe klímával, ál­landó ragyogó napsütéssel, mediterrán jellegű dús nö­vényzettel. A valóság azonban megdöbbentően más ké­pet mutat. A nap ugyan ragyogóan süt, azonban a csa­padék egyenlőtlen elosztású és elégtelen. Az eső rövid ideig tartó hatalmas záporok formájában jelentkezik, melyek hatása — az eróziók révén — inkább romboló, mint termékenyítő. A rövid idő alatt lezúduló víztöme­get hosszú ideig tartó, teljesen száraz periódusok köve­tik. A keskeny tengerparti sávtól eltekintve, a karsztos, hegyes, rendkívül változékony minőségű és összetételű talajon (kavics-homok, mésztelen barna, hidromorf ta­lajok) mezőgazdasági művelés csak foltokban jelentke­zett és az is szinte monokultúraként, a gyenge hozamú és minőségű szőlőművelésre korlátozódott, mely a vidék mezőgazdasági jellegű bevételének 2/3-át képezte. A me­zőgazdasági termelés saját szükségletre dolgozó „ház­táji” jellegű, teljesen figyelmen kívül hagyva a piac mi­nőségi és mennyiségi igényeit. A vidék szinte kizáróla­gos mezőgazdasági struktúráját ipari jellegű tevékeny­ség inkább csak kézműiparként, és főleg a tengerparti zónában szakította meg. A lakosság életszínvonala 20%­­kal volt alacsonyabb, mint az országos átlag. A foglal­koztatottság 34,5%, szemben az országos 40,5%-os átlag­gal, ebből az iparban foglalkoztatottak aránya 27% (or­szágos átlag 40%), míg a mezőgazdasági lakosság aránya 22%, ami 7%-kal haladja meg az országos átlagot. A gazdasági elmaradottságot, a minimális terméshoza­mot még fokozta a földbirtokok elaprózottsága. A ter­melőterületek 56%-a öt hektárnál kisebb parcella és csak 8%-a haladja meg a 20 hektárt, szemben az orszá­gos 21%-os átlaggal. Nyilvánvaló, hogy az ország egyes vidékein kialakult egyensúly-zavar nemcsak az érintett terület lakosságát sújtotta, hanem hatása az ország egé­szének gazdasági vérkeringését megzavarta, nem is be­szélve annak veszélyes politikai konzekvenciáiról. A probléma megoldására 1951 májusában kormány­237

Next

/
Oldalképek
Tartalom