Vízgazdálkodás, 1970 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1970-08-01 / 4. szám

években — így az 1730-as években, 1765-ben vagy 1772-ben — valószínűleg a Felső-Tisza árhulláma, vagy esetleg a Maros okozta a szegedi árvizet. Ez a magyarázata annak, hogy az ismert legnagyobb árvizek vízborítása is kevesebb volt, mint a Tisza-völgy összes árvízjárta-vízborította területeinek kiterjedése. (A természet mintegy „árvízi ugarral” (Kvassay) gondoskodott a Tisza-völgy egyes részeinek váltakozó elöntéséről — és feltöltéséről.)

Egyes adatokból — főleg az 1780-as évek fellendülő vízügyi tevékenységéből — arra lehet következtetni, hogy az 1782-es és az 1784-es árvizek viszont az egész Tisza-völgyre kiterjedő árvizek voltak — hasonlóan az első részletesen és szakszerű leírásokból ismert 1816. és 1830. évi emlékezetes árvizekhez.

Az 1816. évi árvizet a történeti feljegyzések elsősorban, mint Tisza-árvizet tartották számon. Valójában azonban az egész Tisza-völgyére, vagy legalábbis annak nagyobb részére kiterjedt, s főleg a Körös—Berettyó és a Maros völgyében, illetve Torontál megyében okozott nagy pusztításokat. Vázlatos — csupán az 1830. évi árvízzel való összehasonlításként fennmaradt — ismertetése is jól mutatja, hogy milyen fontos lenne a régi árvizek történetére vonatkozó minden adat gondos összegyűjtése, még akkor is, ha ennek eredménye nem lenne több egy hézagos, mozaikszerű képnél.

A Körös—Berettyó völgy árvizeinek már a lefolyása is érdekes. Az árhullám a Fehér- és a Fekete-Körösön 40, a Sebes-Körösön 63, a Kettős-Körösön 80, a Berettyón 100, a Hármas-Körösön pedig 201 napig tartott. A Maros a hegyek közül kijutva, legyezőszerűen futott le törmelékkúpján: Gyula és Hódmezővásárhely felé, a Szárazéren keresztül, illetve délnyugati irányban az Aranka völgyén át... Így Szarvas, Szentes, Vásárhely elöntött határában a Körösök és a Tisza egyesült árvizét a Maros árvize is növelte.

Szeged határa kereken egy félévig állott víz alatt: a város lakossága 1815. decembertől 1816. júniusáig dolgozott a gátak fenntartásán. Bár azokat megfeszített munkával sikerült megvédeni, a fakadóvizek (belvizek) mégis mintegy 1000 épületet döntöttek romba. Annak ellenére, hogy Vedres István, városi mérnök a viz átemelésére 24 szivattyút, köztük már két gőzszivattyút is üzembe állított, ahogy a város krónikása feljegyezte. Szegedet ekkor — az 1789. évi árvízhez hasonlóan — nem kis részben az mentette meg a pusztulástól, hogy a túloldali torontáli gátak átszakadtak. Ugyanakkor a Maros árvizének jelentős része is lefolyást talált az Aranka medrén, a felsőbb folyók víztömegének számottevő részét pedig a Körös-völgy sok százezer holdas árterülete tárolta. Ennek ellenére — Vedres adatai szerint — a szegedi mércén mért árvízi maximum 10 cm-rel meghaladta az 1772. évit. (640 cm?)

Nem kétséges azonban, hogy ebben az évben az árvíz pusztítása a legnagyobb a Körösök völgyében volt: Jász-Nagykun-Szolnok, Csongrád, Békés, Bihar és Arad vármegye szinte minden jelentős településének határa, sőt részben belsősége is viz alá került. Ez a magyarázata annak, hogy a szabályozást előkészítő és régóta tervezett folyami felméréseket éppen a Körösök völgyében kezdték meg.

így született meg a Körös-völgy Huszár Mátyás-féle felmérése, a magyar vízrajzi térképezés első nemzetközi színvonalú, korában egyedülálló méretű — de mindmáig ismertetésre váró — teljesítménye.

A szabályozás előtti Tisza-völgyi árvizek közül a legrészletesebben azonban az 1830. évi árvizet ismerjük éppen a fentemlített és itt működő Huszár Mátyás kimerítő leírása alapján.

A Tisza 1830. évi árvize a feljegyzések szerint csaknem az egész Közép-Tisza-völgyén korábban nem ismert magasságokat ért el: Tokajnál 716 cm-t, Szolnoknál 686 cm-t és Szegeden 615 (?) cm-t mértek. Különlegessége ennek az árvíznek, hogy a Felső-Tisza árhulláma nem volt számottevő, az áradást elsősorban a Hernád és a Sajó árhullámára ráfutó Bodrog okozta. A Tisza árvize azután a szabolcsi és havasi magaspartokon átömölve a Hortobágyon és az Árkus-éren keresztül zúdult a Körösök völgyébe. Bár a Körösök felső szakaszának árhulláma nem érte el az 1816. évit

a Hortobágyon lefutó, valamint a Körösöket visszaduzzasztó Tisza-árvíz hatására, az alsóbb szakaszokon sok helyütt meghaladta az 1816. évi szintet. (Ugyanúgy, ahogy a tokaj—szolnoki szakaszon és a Hortobágyon az 1782. évit.) Huszár Mátyásnak a helyszíni felmérések alapján készült összesítése szerint a Közép-Tisza és a Körös—Berettyó-völgy teknőj ét elborító árvíz a Marostorokig kereken 800 000 ha. területet érintett. Annak ellenére, hogy az évszázados tapasztalatok alapján a magaspartokon, szigeteken épült településeket ekkor már körgátakkal is védték, s a víz terjedését sok helyen az ún. fokok elzárásával is korlátozták.

Szegedet, a jelentős Körös-völgyi árvíztárolás mellett ebben az évben is — mint 1789-ben és 1816-ban — a torontáli gátszakadás tehermentesítette. (Itt ugyancsak több mint 100 000 ha került víz alá.) A Maros árvizéről ebből az évből nincs adat: valószínűleg a Maros-árvíz elmaradásának köszönhető, hogy a tetőzés a korábbi maximum alatt maradt.

Az 1830. évi árvíz hatására kezdődött meg Lányi Sámuel vezetésével a szabályozási munkálatok előkészítését szolgáló Tisza-felmérés munkája. Hatalmas adatanyaga szolgált — Huszár Mátyásnak a helyi tapasztalatokat öszefoglaló terveivel együtt — Vásárhelyi Tisza-szabályozási tervének alapjául.

E felmérés során állapították meg első ízben részletesen a Tisza-völgy vízborította és árvízjárta területeinek kiterjedését (1838). Eszerint a Tisza völgyében állandóan vízzel borított terület 220 000 ha, az állandóan és időszakosan vízzel borított terület összes kiterjedése pedig 1 190 000 ha volt, ami nem kevesebb, mint 854 település — község és város — határát érintette. Ha pedig ehhez hozzászámítjuk a Körös-völgy Huszár Mátyás által felmért 770 000 ha árterületét (amiből 250 000 ha volt az állandó vízborítás), akkor az egész Tisza-völgy ősi árterülete 1 960 000, vagyis kereken kétmillió ha-ra tehető.*

Ez az állapot pedig az ősi ridegállattartás — sőt helyenként: a halászat-pákászat — mint fő gazdasági tevékenység fenntartásával, a mezőgazdasági termelés kiterjesztésének megakadályozásával, az utak hiányával — egy egész országrésznyi terület gazdasági fejlődését bénította meg.

A Tisza-felmérés munkája az 1840-es évek elejére befejeződött s az ármentesítési és folyószabályozási tervek készítését is megkezdték, azonban egy újabb árvizes periódusnak kellett jönnie, mely — a helyi érdekeltségek kezdeményezésére — a Tisza-szabályozás ügyét elindította a megvalósulás útján.

Az 1840-es évek első árvizei hatására előbb a felsőtiszai érdekeltségek készíttettek terveket az érintett terület helyzetének, lefolyási viszonyainak javítására, s Bereg és Zemplén megyékben megalakították az első tiszai ármentesítő társulatokat is. (Lényegében ilyen társulat volt már az 1830. évi árvíz hatására alakult szeged—algyői társulás is (1836), ezt azonban később nem ismerték el társulatnak.)

Ekkor jöttek az 1843—44. 1845. évi árvizek, melyek ugyan elsősorban szintén a felső-tiszai megyékben okoztak rendkívüli károkat, azonban az Alsó-Tiszán, főleg Szegednél is korábban nem ismert magasságot értek el, s az egybeolvadó árvíz-sorozat időtartama is rendkívüli volt: Szegednél kereken másfél évig — mintegy 550 napig! — volt kint a víz az ártéren! így tehát itt ez volt a leghosszabb ismert Tisza-árvíz. Az árvíz Vásárosnaménynál 856 cm-rel, Szegednél 642 cm-rel tetőzött — valamivel a korábbi ismert maximum felett.

* Bogdánfy Ödön később, társulati adatok alapján, ugyancsak hasonló nagyságrendű — 1 941 000 ha — ősi árteret számított ki. — Tekintettel azonban arra, hogy — mint ismeretes — a Körös-völgy teknőjének elárasztása részben a Hortobágyon keresztül történt, részben a Tisza árhullámának visszaduzzasztó hatásából származott, s így a Körös-völgyi ártérnek csaknem a felét a Tisza árteréhez lehet számítani, elfogadhatók azok az adatok is, amelyek a Tisza közvetlen árterületét kereken 1 500 00 ha-ra becsülik. (Pl. Korbély József.)

151