Vízgazdálkodás, 1969 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1969-02-01 / 1. szám

ilyen nagyságrendű speciális vízépítőipari feladatokra nagy erőfeszítést igényel a népgazdaságtól, a központi és területi szervektől, ha figyelembe vesszük, hogy 10 évvel ezelőtt az ilyen célú vízépítési munkák évente még csak 500 millió Ft-ot tettek ki és a harmadik ötéves terv első éveiben sem haladták meg az 1 milliárd

Az új gazdaságirányítási rendszer bevezetése a fejlesztés pénzügyi fedezetének új forrásait nyitotta meg. A költségvetési támogatás, az 1971—72-ben épülő lakások előközművesítésére, a társasházak közművesítésére, továbbá a tanácsok fejlesztési alapjából vízellátásra fordítható összegek, valamint a víz- és csatornaműveknél képződő amortizációs alap és az ún. koordinációs hitelek 1969-ben feltételezhetően együttesen elérik a 2—2,2 milliárd Ft-ot. Ennek túlnyomó része a városok és néhány nagyobb község céljait szolgálja. Emellett természetesen a falusi vízellátás gyorsabb ütemű fejlesztését is előirányoztuk. A mai 22%-os ellátást a falusi településeken 1970-ig 28%-ra, 1985-re 70%-ra kívánjuk emelni.

A gazdaságirányítás új keretei között a városi tanácsok jogai és lehetőségei mind a fejlesztés tervezésében, mind a költségvetési gazdálkodásban kiszélesedtek. A városok középtávú és éves fejlesztési terveiket — a népgazdasági tervezés rendszerében kialakított szabályozásnak megfelelően, összhangban a megyei tervekkel — saját maguk készítik. Ennek megfelelően a különböző ágazatok egymással összefüggő igényeinek közös művek útján való kielégítéséhez is fokozottabb lehetőségek nyílnak és ezekkel a tanácsoknak élniök is kell. A fedezeti források közül eddig legkevésbé használtuk ki a koordinációs lehetőségeket. Így állt elő az a helyzet, hogy 1961—65. között napi 500 000 m3 víztermelési kapacitásnövekedésből és ezzel a lakossági célú fejlesztési forrásokból is mintegy 50 %-ot az ipari és közintézmények vettek igénybe.

A települések vízmüveinek és csatornaműveinek építésére tehát 1969-ben — és úgy látjuk, hogy a következő években is — átlagosan 2,2 milliárd Ft értékű munkát kell elvégezni, (amelyből mintegy 8—10% kutatás és tervezés, a többi víztermelő telepek, víztisztító művek, vízvezetékek, tározók, csatornák, szennyvíztisztító telepek építése és vízgépészeti munkái). A mostani 5 éves tervidőszakban az összráfordításokból —i a falusi közművesítés nélkül — a csatornázás aránya 45%, 1971—75 között 54%, 1976—80 között pedig 60% lesz. Az 1985-ig terjedő fejlesztési időszak alatt mintegy 22 000 km nyomócsővezetéket, 500 víztározó medencét és 440 víztornyot, emellett 11 000 km csatornát kell építeni és erre az építőiparnak fel kell készülnie.

Amikor e nagy program megvalósításának feltételeit vizsgáljuk, fel kell vetnünk a mélyépítési, a vízépítési kapacitással, a vízépítési elemek, nyomócsövek, csatornák előállításával kapcsolatos problémákat is. Az utóbbi néhány évben az ÉVM és az OVH vállalatai sokat fejlődtek,

de a víz- és mélyépítőipar nem tudta még kiheverni azt a súlyos hátrányt, amely a korábbi specializált mélyépítő vállalatoknak 10 év előtti megszüntetésével állt elő. Ezt a szakterületet újjá kell szervezni. Ez a folyamat megkezdődött, de még nem fejeződött be.

Az ÉVM és OVH jelentősen növelik építőipari kapacitásukat. A GB határozatot hozott egy Sentab rendszerű vasbeton nyomócsőgyár felállítására. A gyár előreláthatólag 1972-ig üzembe lép. Szolnokon új csatomacsőgyár építése fejeződött be és az ÉVM további gyáregység építését irányozta elő. Nem megoldott azonban az azbesztcement cső gyártása, amely a tömeges csőfektetés alapfeltétele. Ügy látjuk, hogy a hiányt átmenetileg és gyorsan csak import útján lehet pótolni. Meg kell kísérelnünk ezt a hiányt — legalább részben — hazai műanyagcsővel enyhíteni.

A vízművek fajlagos építési költsége 10 év alatt megkétszereződött, 5000 Ft/m3/nap-ról 10 000 Ft/m3/nap-ra nőtt, de szélsőséges esetben a 17 000 Ft-ot is eléri. A víztermelés üzemi költsége éves átlagban 3%-kal növekszik. Ez is arra kötelezi a víztermelő és vizet felhasználó központi és területi szerveket, hogy a vízzel való takarékos gazdálkodást tevékenységük központi feladataként kezeljék. Erre irányul az 1968 január 1-én bevezetett új vízdíjrendszer, amely első lépés a termelési önköltségnek megfelelő vízdíjak kialakítására. Az ipar a termelési költségnél némileg magasabb, takarékosságra ösztönző pótdíjat térít, kivéve azokat a területeket, ahol jelentős ipari fejlődést irányoztunk elő. Hasonló céllal vezettük be az iparágak szerint, területileg, valamint az igénybe vett vízkészletfajták szerint differenciált vízkészlethasználati díjat, a víznek, mint természeti kincsnek használatáért, valamint a vízkészletek szabályozásához, felhasználásra való alkalmassá tételéhez szükséges költségek részbeni megtérítéséért. Az új, korszerű vízdíjrendszer és a vizeket szennyezőkkel szemben alkalmazott progresszív bírság a beruházási források bővülését is elősegíti. Ezeket a bevételeket a Vízügyi Alapban kezeljük és ebből vízellátási, csatornázási művek, valamint szennyvíztisztító telepek építéséhez —a lehetőségek szabta keretek között — támogatást nyújtunk.

A közüzemi víz- és csatornaműveket üzemeltető

szervezet munkája és továbbfejlesztése

A vízműveket és csatomaműveket üzemeltető szervezet az elmúlt 10 év alatt jelentős fejlődésen ment át. Átalakult munkájának tartalma, működési formája és tevékenységének méretei nagyságrendileg is megnövekedtek. A korábbi vegyesprofilú városgazdasági vállalatokról egyre növekvő jelentőségük miatt le kellett választani a víz- és csatornaműveket, majd a fejlesztés következő szakaszában — az érdekelt tanácsokkal együttműködve — 32 szakosított megyei, területi vállalattá vontuk össze. A területi vállalatok ma már a tanácsok tekintélyes termelő-szolgáltató