Vízgazdálkodás, 1967 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1967-04-01 / 2. szám
1. ábra. Dégen Imre, az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetője beszámolóját tartja Jelentős tanácskozás színhelye volt március 30-án a Pest megyei Tanács székházának nagyterme: itt tartotta alakuló ülését a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Választmánya. A tanácskozáson a területi választmányok küldöttein kívül részt vettek a Párt, a Kormány, az illetékes szakszervezet, a minisztériumok, főhatóságok, valamint a tanácsi szervek képviselői. A tanácskozás jelentőségét növelte az a körülmény is, hogy az Országos Választmány létrehívása egybeesett a társulati mozgalom elindulásának tizedik évfordulójával. Az eddig eltelt évtized fejlődéséről, a társulatoknak a vízgazdálkodásban és a falu életében betöltött fontos szerepéről adott átfogó tájékoztatást és elemzést az értekezleten elhangzott beszámoló, melyet Dégen Imre, az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetője tartott. Dégen elvtárs előadása bevezetőjében rámutatott arra, hogy ez a tanácskozás a társulatok országos méretű, szervezett összefogásának első intézményes, alkotmányos fóruma, melyet azonban megelőzött a társulati mozgalom kezdeti szakaszában, 1958-ban a társulatok első országos tanácskozása, majd a társulati mozgalom kiterjedését, fejlődését tanúsító második tanácskozása 1960-ban. A társulatok e három országos tanácskozása egyben fejlődésük három szakaszát jelzi. A társulatok fejlődésének — 1957- től 1960-ig terjedő — kezdeti időszakában a mezőgazdaságban még túlsúlyban volt az egyéni gazdálkodás és így a társulatokat főként egyéni parasztok hozták létre. A falu életében új közösségi formát jelentő vízgazdálkodási társulatok létrejöttéhez elsősorban az adott ösztönzést, hogy a falu dolgozói a társadalmi összefogás révén is meggyorsítsák a vízkárok elhárítását. Helyenként azonban már az öntözésben rejlő lehetőségek jobb hasznosítására is alakultak társulatok, sőt Dombóvárott már ez idő tájt az első vízműtársulat is létrejött. Az úttörők munkája, köztük az elsőként megalakult alpári, kiskunmajsai, Tisza-Maros szögi társulatok példája meghozta gyümölcsét. A vízgazdálkodási társulatok megalakulása és fejlődése fordulópont volt az évtizedek óta elhanyagolt és gazdátlan helyi vízügyi feladatok megoldásában. Helyesnek bizonyult az a felismerés, hogy a vízgazdálkodás eredményes fejlődése egyfelől egységes, országos irányítást, korszerű technikai felszereltséget, másfelől helyi kezdeményezést, társadalmi megalapozottságot és szervezettséget kíván. A vízzel összefüggő sokrétű, s egymással bonyolult kölcsönhatásban levő természeti és gazdasági folyamatok szabályozása csak egységes irányítással, a helyi és országos érdekek összhangja alapján oldható meg. Érthető tehát, ha a vízgazdálkodást világszerte az egység és az átfogó szemlélet jellemzi. Még inkább indokolt ez a mi országunkban, ahol a növekvő vízigények kielégítését, a vízkészletek elégtelensége, szélsőséges ingadozása, túlnyomó részének külföldi eredete és a szenynyeződés növekedése nehezíti. Ugyanakkor a vizek kártételei igen gyakoriak s mind jelentősebb népgazdasági értékeket veszélyeztetnek. Az egységes állami vízgazdálkodási szervezet létrehozása helyesnek és szükségesnek bizonyult. Helytelen volt azonban, hogy a régi ármentesítő és belvízrendező társulatok államosítását követően, 1948-tól, az új vízitársulatok megalakulásáig, 1957- ig, kizárólagosan állami feladatnak nyilvánították valamennyi vízfolyás és vízilétesítmény kezelését, fejlesztését, ideértve a helyi munkákat is. A vízügyi tevékenységnek e túlzott központosítása, a helyi érdekeket szolgáló vízimunkák függetlenítése a közvetlen érdekeltektől az egész vízgazdálkodás fejlődését hátráltatta. Az alapvető fontosságú vízimunkákra sem elegendő állami anyagi eszközök szétforgácsolódtak, ugyanakkor a kisebb vízrendezési művek, csatornák fejlesztését elhanyagolták, állaguk leromlott, a helyi vízimunkák háttérbe szorultak. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a vízgazdálkodás egységes állami irányításának nem szükségszerűen feltétele valamennyi vízimunka állami szervezet útján való elvégzése és valamennyi vízilétesítmény központi kezelése. Ellenkezőleg! A központi állami irányítás csak akkor lehet hatékony, ha a vízgazdálkodás országos méretű összefogásával és szabályozásával egyidejűleg az állami erőket a népgazdasági fontosságú munkákra összpontosítjuk, és a helyi vízügyi feladatokat az állam támogatásával, az érdekelt üzemek és a lakosság társadalmi összefogásával, az anyagi érdekeltség vállalásával oldjuk meg. Egyre szélesebb körben talált megértésre a gondolat, hogy akik részére a vízimunka megvalósításából haszon, elmaradásából pedig kár származik, összefogással és szervezettséggel, saját anyagi eszközeikkel is vállaljanak részt e munkák elvégzésében. A társadalmi összefogásban rejlő lehetőségek felismerése gyorsan utat tört magának a vízgazdálkodás területén. Erről tanúskodott az 1960 novemberében Debrecenben megtartott II. Országos Tanácskozás. Ebben az időszakban a magyar mezőgazdaság szocialista átalakítása már győzelmesen haladt előre. A szántóterület 76%-a a szocialista 46
