Vízgazdálkodás, 1967 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1967-02-01 / 1. szám
Jelenleg a Körösök magyarországi védtöltései 100—150 cm-rel magasabbak az LNV-nél, azonban a mértékadó árvízszintekhez viszonyítva a magassági biztonság helyenként 50—60 cm-re csökken. Ennek ellenére a meglevő töltések, megfelelően szervezett és végrehajtott árvédekezés mellett elfogadható biztonságot nyújtanak rendkívüli árhullámok esetében is. Nem ilyen megnyugtató a helyzet azonban a román területen levő felső töltésszakaszokon. Ezek a töltések lényegesen gyengébbek, ezért árvízveszély elsősorban ezek szakadása által fenyegeti a mélyebben fekvő magyarországi árterületeket. A felső folyószakaszok közül főleg a Fehér-Körös és a Felfogó-csatorna (a Fekete- és Sebes-Körös között) jelentenek nagyobb veszélyt, mivel ezek töltéseit a régebbi nagy árvizek sorozatosan kiszakították. E két vízfolyás közül is kiemelkedik jelentőségében a Fehér-Körös lényegesen nagyobb vízhozamával (max. kb. 700 m3/sec) és a veszélyeztetett területek összehasonlíthatatlanul nagyobb értékével (Gyula, Békéscsaba városok). A Körösvidéken élő idősebb nemzedék előtt még élénken emlékezetes a Fehér-Körös 1925. évi katasztrofális árvize, de arról már csak a vízügyi szakemberek tudnak, hogy az 1932. és 1939. évi szakadások milyen katasztrófát okozhattak volna, ha körülményeik nem alakulnak olyan kedvezően. Huszonhét évi viszonylagos nyugalom után, 1966. február 11-én ismét gátat szakított a Fehér-Körös, ezúttal megint olyan súlyos körülmények között, mint 1925-ben. Mielőtt azonban megismerkednénk ennek az árvíznek drámai eseményeivel, vessünk egy pillantást a korábbi árvizekre. 1925-ben a jobb parti védtöltés szakadt ki két helyen, Kisj enő felett és alatt. Az árhullám mindkét helyen meghágta a gátkoronát, feltehetően a hidaknál képződött jégtorlódások miatt. A szakadásokon keresztül 170 millió m3 víz ömlött ki, mely a Tőz patak kiömlésével együtt 200 millióra növekedett. A magyar területre lezúduló víztömegeknek a határmenti lokalizáló gátak nem tudtak ellenállni, az árvíz órák alatt elmosta azokat. Az 1932. évi árvíz a Fehér-Körös bal parti védtöltését szakította át Kisjenő alatt. Az itt kiömlött viszonylag kis mennyiségű víztömeget sikerült lokalizálni román területen. 1939-ben ismét a jobb parton szakadt a Fehér-Körös töltése, Kisjenő alatt, a székudvari hídnál. Szerencsés körülmények folytán a kiömlött vízmennyiség ezúttal is csekély — mindössze 39 millió m3 — volt, így ezt is sikerült az országhatáron lokalizálni. A sorozatos gátszakadások nyomán az illetékes vízügyi szervek kezdettől fogva arra törekedtek, hogy megfelelő határmenti védművekkel védjék érdekeltségüket a töltésszakadásból származó elöntésektől. Az első lokalizáló gátat 1925. év nyarán építették az 1920. évi ideiglenes országhatár mentén. A jelenlegi határmenti védgátat az 1939. évi árvíz után építették az időközben korrigált határvonalon. Ezt a gátat 90 millió m3 vízmennyiség lokalizálására tervezték és engedélyokiratában is lerögzítették, hogy „nagyobb árvizek lokalizálására — mint amilyen az 1925. évi volt — biztonságot nem nyújt”. Az árvízvédelmi biztonság megvalósítására irányuló törekvések fő célja ezekben az időkben is a fő védelmi vonalak megerősítése volt, mert csak ettől lehetett remélni a Fehér-Körös mindkét oldalán fekvő területek részére a megfelelő védelmet. Ezeknek a törekvéseknek a jegyében jött létre az 1950. évi magyar—román Vízügyi Egyezmény, melynek végrehajtásában a román vízügyi szervek 0,7 m-rel megemelték a töltéseiket az 1925. évi számított árvízszint fölé. A legutóbbi időkig igazolva látszott ennek az intézkedésnek a helyessége és a régi lokalizáló védvonalaknak általában nem tulajdonítottak nagyobb szerepet. Ilyen előzmények után köszöntött be az 1966. évi rendkívüli időjárás, amikor a hegyvidéki vízgyűjtő területen a tél folyamán felhalmozódott nagy mennyiségű hó és a február elején leesett 30—35 mm eső nyomán a Fehér- Körös felső szakaszán minden eddigit meghaladó méretű árhullám fejlődött ki. Az olvadás február 7-én kezdődött, február 11-én 20 h-kor az áradó víz már Kisjenőnél és Gyulán is elérte, illetve 3 cm-re megközelítette az eddigi legnagyobb vízszintet, amikor a további áradásnak gátszakadás vetett véget. A töltés szakadása február 11-én 21,20 h-kor román területen következett be a jobb parti töltés 20+400 km szelvényében, mintegy 2 km-rel a kisjenői híd alatt. A szakadás hírére a Területi Bizottság a veszélyeztetett határmenti területek kiürítéséről azonnal intézkedett. Egyidejűleg intézkedések történtek a határmenti lokalizáló töltés védelmére és megerősítésére. A védelem elsődleges célja a lokalizáló töltés magasítása volt. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy a töltés által feltartott vizek milyen szintet érnek majd el, az 1925. évi árvíz tapasztalataiból azonban számolni kellett a gát meghágásával. A kitört vizek 12-én éjfélkor érték el a lokalizáló gátat és 14-én délután már teljes hosszában meghágták azt. Egyidejűleg a töltéstest átázása egyes szakaszokon olyan rohamos mértékben jelentkezett, hogy a megfeszített erővel végzett védelmi munkák ellenére ez a védvonal tarthatatlanná vált. A lokalizáló töltés szakadása 14-én 20,15 h-kor következett be a legnagyobb nyomásnak kitett dénesmajori szakaszon. Gyors egymásutánban két helyen szakadt el a töltés 80 m, illetve 40 m szélességben és a kitört vizek feltartózhatatlanul zúdultak le magyar területre. A határmenti töltés szakadása után a védcsapatok a mintegy 2 km-rel hátrább levő régi lokalizáló gátra (1/1) vonultak vissza. A védekezés fő célja ekkor már csak az időnyerés volt, a védvonalakon dolgozó 3000 főnyi munkaerő és a gépek visszavonulási útjának biztosítására. Ez a töltés kisebb méreténél fogva tartós védekezésre nem volt alkalmas és miként 1925-ben, úgy most is 24 óra múlva tönkrement. Az árvíz most már akadálytalanul elönthette a Fehér- és Fekete-Körös által közrefogott 13 000 kh árterületet, az ún. gyulavári deltát. A védekezés célja most Gyulavári közs'ég védelme volt, ami azonban a megfelelő méretű és előzetesen jól bevédett körtöltés miatt már nem okozott különösebb nehézséget. A gyulavári deltában még számításba vehető lokalizálási vonalak megtartása (Pikógát, sarkad—gyulai vasút és műút) már nemcsak céltalan, hanem Gyulavári biztonságát nézve káros is lett volna, ezért a sarkad— gyulai vasút és műút töltésének átvágásával szabad utat kellett nyitni az árvíznek a Fehér- és Fekete-Körös összefolyásához, a tervezett visszavezetés helyéhez. Ezzel véget ért az árvízlevonulás első fázisa. Ennek a fázisnak kétségkívül fő eredménye a sikeresen végrehajtott élet- és vagyonmentés volt, továbbá Gyulavári község teljes biztonságba helyezése. A védekezés ezekben a kritikus 9
