Vízgazdálkodás, 1966 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1966-06-01 / 3. szám
kon és az Alföldön városaink eltérő történelmi feltételek között alakultak ki, tehát szerkezetük, beépítési módjuk is más. A történelmi fejlődés során városias jellegű települések a Dunántúlon és az északi hegyvidéken alakultak ki, az alföldi városok nagy része teljesen falusias beépítésű, csupán néhányban található zárt, többszintes beépítésű központ. A történelmi fejlődésen, helyi szokásokon kívül a gazdasági helyzet is hasonló irányban hatott vidéki városaink kialakulására. Jelenlegi mezőgazdasági népességű városunk mindegyike az Alföldön fekszik. 23 alföldi városunk közül mindössze Hatvan és Szolnok ipari jellegű. Ezzel szemben a dunántúli és északi városok többsége ipari, fennmaradó része vegyes népességű. Ez már abból is következik, hogy ásványi nyersanyaglelőhelyeink szinte kizárólag e két fő tájegységen terülnek el. E városok kultúrszínvonala, városias beépítési módja azonban főként a történelmi tényezők hatására alakult ki, hiszen 1945 előtt ezek túlnyomórészt vegyes népességű városok voltak, a Dunántúlon csupán Pécsett, Győrött, Sopronban, Tatabányán és Várpalotán, az Északkeleti Felvidéken pedig Miskolcon, Özdon és Salgótarjánban foglalkozott a lakosság többsége az iparban. A történelmi fejlődés hatására kialakult városias beépítés ösztönző hatása a közművesítésre a felszabadulás előtti évtizedekben is erősen érvényesült. Már 1945-ben a vidéki városok vízvezetékhálózatának kétharmada, csatornáinak közel 80°/o-a feküdt a Dunántúlon és az Északkeleti Felvidéken és ez az arány lényegében 1965-ig fennmaradt. VAROSAINK HELYZETE 1965. ÉV VÉGÉN A második ötéves terv időszakában elért fejlődés üteme — mint azt az 1. ábra is jól szemlélteti — meghaladta az 1945—60. évek átlagát, de nagyobb volt a megelőző tervidőszak, a második hároméves terv (1958—1960) során elért komoly eredményeknél is. Mint az előzőkből látható, a fejlődés fő irányai a korábbi évtizedeknek megfelelően alakultak. Az ipar decentralizálásának hatására a vegyes és mezőgazdasági népességű városok közművesítése —j általában az ezekben történt ipartelepítés közvetlen vagy közvetett 1. ábra hatásának következtében — az előző éveknél erőteljesebben haladt előre. A közigazgatási és gazdasági szerepkör együttes hatására kiépült két, még közművesítetlen megyeszékhelyünkön — Békéscsabán és Nyíregyházán — a városi víz- és csatornamű. A kisebb városokban a társulati mozgalom is jelentős eredményeket mutathat fel: Kalocsán és Makón kiépült a vízmű. Mohácson is lefektette a társulat a vízvezetékhálózat jelentős részét, üzembehelyezését a vízbeszerzés körül felmerült vita késlelteti. A csatornázás terén végrehajtott ugyancsak nagyszabású építkezések eredménye még csak kisrészt jelentkezett az ellátottság javulásában, mert a sok vidéki városban épülő, vagy megépült főgyűjtőkhöz a lakosságot kiszolgáló mellékgyűjtőhálózat még nem csatlakozik. Jelentős az előrehaladás az élővizek tisztaságának védelme érdekében épülő szennyvíztisztítótelepeknél is. A tervidőszakban üzembehelyezettek közül elsősorban Pécs 20 000 m3/nap kapacitású telepét kell kiemelni. Ennél nagyobb a Fővárosi Csatornázási Művek pesterzsébeti kísérleti szennyvíztisztítótelepe, amely lényegesen hozzájárult a Soroksári Duna-ág vízminőségének javulásához. A második ötéves terv fejlesztési feladatainak végrehajtása eredményeként 1965-ben Baja, Hajdúnánás, Mohács és Nagykőrös kivételével — ahol vízvezeték csak kisebb lakótelepek, lakótömbök ellátására épült ki — minden városunkban számottevő kiterjedésű hálózattal jelentős számú lakost ellátó vízmű üzemelt. Kedvezőtlenebb a csatornaellátás helyzete. 20 vidéki városban nem nevezhető csatornaműnek az ott fekvő vezetékhálózat részben kis kiterjedése, részben rendeltetése (csapadékcsatorna) miatt. Ezek közül néhány városban már megkezdődött a szennyvízcsatornázás alapműveinek kiépítése. 42 városunkban kiterjedt közcsatornahálózat van, bár közülük több helyen az eredetileg csapadékcsatornákba vezetik a szennyvizet, így ezek gyakorlatilag egyesített rendszerű hálózatként működnek, kiképzésük miatt azonban házi szennyvizek járvány veszélymentes elvezetésére nem alkalmasak. A városi vízművek együttes mértékadó víztermelési kapacitása megközelíti az 1,5 millió m3/napot. A napi átlagos víztermelés 1,07 millió тл. Ат. évi átlagos kapacitáskihasználtság 72%, ami elegendő az éghajlati viszonyaink mellett kialakuló fogyasztási csúcsok kielégítésére. Ez a városi víztermelőtelepek és főnyomóvezetékek tervszerű fejlesztésének köszönhető és eredményeként városainkban megszűntek a korábbi súlyos vízellátási zavarok. Huzamos ideig tartó, jelentősebb mértékű vízhiány az utóbbi 1—2 év alatt sehol sem fordult elő. Az egy ellátott lakosra jutó napi átlagos háztartási vízfogyasztás, a vízfejadag átlaga 1965-ben kereken 100 liter volt, ezen a hazai viszonyaink mellett kielégítő átlagon belül azonban tág határok között ingadozott. Meghaladta az átlagot a vízfejadag Budapesten, Miskolcon, valamint az új szocialista városok legtöbbjében. Jóval alacsonyabb az átlagnál viszont azokban a főként alföldi városokban, ahol a lakosság jelentős részét még közkifolyókról látják el. A 100 liter/fő/nap városi vízfejadag kevésnek tűnik. A dolgozók napi vízszükségletük jelentős részét azonban a munkahelyen — munkás fürdőkben, mosdókban, üzemi étkezdékben stb. — fogyasztják el és ezt a vízmennyiséget az ipari vízhasználatoknál veszik számba. Az egy ellátott lakosra jutó napi összes vízmennyiség az üzemek, intézmények szociális vízfogyasztását is figyelembe véve, kb. 115—120 literre tehető. A zavartalan vízellátást, a kielégítő vízfejadagot az ipari és intézményi vízelvonás magas mértékének (64,8%) fennmaradása ellenére is sikerült elérni. Ez azt jelenti, hogy a háztartásokéval azonos mértékben nőtt az ipartelepek, üzemek, intézmények, hivatalok és közületek vízfogyasztása. A városi vízművek magaslati tárolótérfogata kereken 256 000 m3, a mértékadó napi víztermelési kapacitás 17%-a volt. A tárolható víz aránya a tervidőszakban kisebb mértékben romlott (1960-ban 18% volt), mert 76
