Vízgazdálkodás, 1966 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1966-06-01 / 3. szám
előbbire már közölt értékekkel szemben 1960-ban 1,50, 1965-ben pedig 1,55 volt. Látható, hogy a két mutatónak csak a változási tendenciája azonos, a hálózatok kiterjedési aránya lényegesen meghaladja az ellátottak számarányát. A két arány közül a vízvezetékkel és csatornával ellátottak viszonya szemlélteti a kétféle víziközmű kiépítettségének tényleges eredményét és eltéréseit, azonban pontos értéke csak tíz évenként, a népszámlálások alkalmával ismeretes. A számszerűen ettől eltérő, csak változásának irányában és közelítő mértékben hasonló mutató, a hálózatok kiterjedési aránya viszont az éves adatszolgáltatások alapján folyamatosan követhető. Érdemes ezért röviden áttekinteni a két mutató eltéréseinek okait. Ezek részint a statisztikai beszámolási rendszerből, részint városaink sajátos beépítési módjából és a csatornaszolgáltatásnak a vízvezetékellátásnál jóval szűkebb köréből adódnak. Az adatszolgáltatás a városi víz- és csatornaművek teljes hálózatának hosszára vonatkozik, amely a beépített területeken fektetett vezetékeken kívül az esetleg távoli víztermelőtelepek és a város közötti főnyomócsövek és a szennyvíztisztítótelepekhez külterületen épített főgyűjtőcsatornák hosszát is magában foglalja. Egy-egy város vízvezeték- és csatornahálózata tehát még abban a legkedvezőbb esetben sem azonos, ha annak minden utcájában mind a két közművezeték kiépült. Az eltérés viszont a települések túlnyomó többségénél a vízvezeték javára jelentkezik, amennyiben vízszerzési lehetőség gyakran a várostól csak nagyobb távolságra biztosítható, a szennyvíztisztítótelep viszont a beépített területtől 500 m-nél messzebb ritkán épül. A műszaki üzemvitel (hálózatkarbantartás, stb.) feladatait és azok teljesítését a vízi közművek teljes hálózata határozza meg, a beépített területen fekvő vezetékek nyilvántartása csak a kiterjedési mutató kiszámításához lenne szükséges, ezért pedig nem érdemes új adatok közlésének elrendelése az eddigieken kívül. Az ebből adódó eltérés sem haladja meg még kisebb városokban sem a 10—15 %-ot (1,10—1,15 kiterjedési arány 1,000 helyett), nagy városokban pedig legfeljebb 1—2 %-ot tehet ki. Városaink beépítési módja a történelmi adottságok miatt lényegesen eltér a nyugat- és középeurópai városokétól. Még kialakulásától fogva erősen iparosodott, városias jellegű dunántúli és északi városainkban is megtalálhatók a zárt, többszintes beépítésű városközpont körül kialakult kertes, általában nagy mezőgazdasági udvarokkal rendelkező, ritka beépitésű külső kerületek. Alföldi városainkban az emeletes házakkal sűrűn beépített városmag igen kis kiterjedésű, itt a ritka, falusias beépítési mód az uralkodó. Emiatt a ma még többnyire csak a városközpontra kiterjedő csatornázás viszonylag több lakos ellátását biztosítja, mint a napjainkban már legtöbb város közel egész területét behálózó vízvezeték. Ezt mutatja, hogy az egy ellátottra jutó fajlagos vízvezetéki csőhossz kereken 2 m/fő, a csatornánál viszont csak 1,5 m/fő volt. Az elmondottakat támasztja alá az is, hogy a korszerű városrendezési elvek szerint épült új településeken a két vízi közmű kiterjedési „ollója” csaknem teljesen zárt. A városi lakosság ellátottságának alakulása az utóbbi évek során összefoglalva úgy jellemezhető, hogy a vízvezetékes ellátás köre a meglevő évek üteméhez hasonlóan, gyorsan szélesült, a csatorna ellátás azonban csak a városok népességnövekedésének megfelelően fejlődött. Nem lehetett tehát elérni a második ötéves tervnek azt az egyik fő célkitűzését, hogy a rendkívül elmaradott csatornázás fejlődési üteme az e célra összpontosított beruházási eszközökből lényegesen meggyorsuljon. Kétségtelen azonban, hogy a tervidőszakban nagy összegű befektetések árán kiépült városi főgyűjtők megteremtették a feltételeket a harmadik ötéves tervben a viszonylag kisebb beruházást igénylő mellékcsatornák létesítése útján a csatornával ellátott lakosság gyorsabb ütemű emeléséhez. A FEJLŐDÉST MEGHATÁROZÓ TÉNYEZŐK A vízvezeték és csatornázás a településhez kötött, helyi igényeket kielégítő szolgáltatások, lehetőségeiket és műszaki megoldásaikat azonban a vízszerzési és szennyvízelhelyezési, tehát hidrológiai és hidrogeológiai adottságok határozzák meg, ezért az egységes vízgazdálkodás szerves részei. A magyar közműves ellátás és csatornázás kialakulása és száz éves fejlődéstörténete azonban azt mutatja, hogy bár az említett vízügyi természeti adottságok bizonyos fokig elősegítették, vagy fékezték a vízvezeték és csatornahálózatok kiépítését, a fejlődés meghatározó tényezői a vízügyi szakágazat kommunális jellegéből eredően a helyi gazdasági körülmények voltak. Feltehető a kérdés, hogyan érvényesülhettek a tervgazdálkodásban a városok közművesítésére ható helyi tényezők? Erre a választ a tanácsok sok szempontból önálló gazdálkodásában kell keresni. A megyei tanácsok beruházási kereteiket a városi, járási tanácsok igényeinek értékelése alapján maguk osztják fel a különböző kommunális, kulturális és szociális célok között. így az egyes városok vízvezeték, illetve csatorna iránti igénye az országos tervezésnél közvetlenebbül érvényesülhetett. Természetesen a központi tervező, irányító szervek is figyelemmel voltak a gazdasági fejlődéshez kapcsolódó városfejlesztési szempontokra, ezek között a vízvezeték és csatornahálózatok kiépítésére. A városok közművesítését meghatározó gazdasági tényezők közül a lakosság foglalkozás szerinti megoszlása a legfontosabb. Ez azonban általában nem közvetlenül, hanem a település kialakulását, beépítési módját, általános kultúrszínvonalát meghatározva, ezeken keresztül érvényesül. A városok jellegét, gazdasági szerepkörét a népesség foglalkozás szerinti megoszlása határozza meg. Az ipari jellegű városok úgynevezett iparforgalmi népességének — az iparban, közlekedésben és kereskedelemben foglalkoztatottaknak — számaránya az öszszes lakossághoz meghaladja az 50%-ot. Ide tartozik Budapesten kívül 25 vidéki városunk: Miskolc, Pécs, Ajka, Dunaújváros, Esztergom, Győr, Hatvan, Kazincbarcika, Komárom, Komló, Mosonmagyaróvár, Nagykanizsa, Oroszlány, Ózd, Pápa, Salgótarján, Sopron, Székesfehérvár, Szolnok, Szombathely, Tata, Tatabánya, Vác, Várpalota, Veszprém. Az úgynevezett vegyes népességű városok lakói foglalkozás szerint egyenletesebben oszlanak meg az iparforgalom és a mezőgazdaság között, a közigazgatásban és a különböző intézményekben foglalkoztatottak jelentős száma miatt egyik főcsoport sem éri el az 50%-ot. 62 vidéki városunk közül 20 tartozik e csoportba: Debrecen, Szeged, Baja, Balassagyarmat, Békéscsaba, Cegléd, Eger, Gyöngyös, Gyula, Kalocsa, Kaposvár, Keszthely, Kőszeg, Mohács, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Szekszárd, Szentendre, Szentes, Zalaegerszeg. A mezőgazdasági jellegű városok lakóinak több mint fele e népgazdasági ág dolgozója. E városaink: Csongrád, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló, Hódmezővásárhely, Jászberény, Karcag, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Kisújszállás, Makó, Mezőtúr, Nagykőrös, Orosháza, Törökszentmiklós, Túrkeve (17 város). Az ismertetett csoportosítást részletesen a Dr. Borsos József szerkesztésében megjelent „Vidéki városaink” című könyv tárgyalta. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1961.) A városok jellegét bizonyos népességi határon túl nagyságuk, lélekszámúk is befolyásolja, bár lényegében ez is a fejlődés ütemét meghatározó gazdasági szerepkör következménye. E szempontból hazánkban csak Budapestet érdemes kiemelni, mely mind nagyságánál, mind főváros szerepkörénél fogva élesen elkülönül a vidéki városoktól. Az 1. és 2. táblázat fenti csoportosításban szemlélteti a városi lakosság vízvezeték és csatornaellátottságát, illetőleg az itt fekvő hálózatokat. Az ipari fejlődésnek a közművek kiépítésére gyakorolt ösztönző hatása jól látható mind a lakosság vízvezetéki, különösen pedig csatorna ellátottságának 1960 vagy 1965. évi helyzetéből, mind pedig az ellátottak számának növekedési indexéből. Utóbbi mutató alakulásának magyarázataként meg kell jegyezni, hogy Budapesten és a vidéki ipari jellegű városokban a vízvezeték-ellátás terén az igényekhez mérten bizonyos fokú 74
