Vízgazdálkodás, 1965 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1965-06-01 / 3. szám
tosság jut kifejezésre alapvetően a víz egységárának képzésében: az önköltség és az átlagos nyereség alapján képzett ár közel kétszerese lesz az eddigi árjegyzékben használt egységárnak (az eddigi ún. költségámak). Azonkívül jellemző sajátosságot jelent a természeti adottságok hatása a vízgazdálkodási létesítmények építésére és üzemeltetésére. A vízgazdálkodás vállalati irányításának új rendszerében a vízgazdálkodási létesítmények üzemeltetésének a természeti adottságoktól függősége és az önköltség magas szerves összetétele kihatással lesz az anyagi érdekeltség optimális módszereinek kiválasztására. A népgazdaságban a terv-irányítás új rendszere hatékonyságának előfeltételét képezi az áru-pénz kapcsolatok további fejlesztése, aktívabb érvényesülése. Meg vagyunk győződve arról, hogy a vízgazdálkodásban is érvényesítve ezt az elvet, a tervirányítással együtt lehetőség nyílik az árpolitika fokozatos kibővítésére és elmélyítésére, ami messzemenő jelentőséggel bír a vízforrások intenzív kihasználása, a kis vízigényű és kevés szennyvizet termelő ipari technológiák fejlesztése, a vízzel, mint értékes nyersanyaggal való takarékos gazdálkodás szempontjából, továbbá olyan szempontból is, hogy a vízforrások ne váljanak gazdaságunk fejlődésének korlátozó elemeivé. A vízgazdálkodási törvényre támaszkodó eddigi, főleg direktívák alapján történő tervezési intézkedések és a törvényhozási és igazgatási eszközök kihasználása a fejlődés jelenlegi szakaszában elégtelennek bizonyultak. Az egyes ágazatokban az áru-pénz kapcsolatok mélységét azon szervek termelési specializálásának, munkamegosztásának mértéke határozza meg, amely összességükben az ágazat műszaki-termelési alapját képezik. Ezekből az általános ismeretekből kiindulva megállapítható, hogy a vízgazdálkodás szervezete — mint egész — magas fokú specializálódást ért el. Helytelen volna azonban ebből a tényből azt a látszólag természetesnek tűnő következtetést levonni, hogy az áru-pénz kapcsolatok a vízgazdálkodás terén már elérték az ennek megfelelő színvonalat. Jelenleg ugyanis a vízgazdálkodás gazdálkodási feltételei között — amikor az értéktörvény objektíve hat — az a különleges, furcsa helyzet áll fenn, hogy a vízgazdálkodási szervezet termékének átadása a fogyasztó részére nem áru formájában történik. A víz nagy része, mint a vízgazdálkodási termelési folyamatok terméke, nem képezi csere tárgyát és azt a vízügyi szervezetek a felhasználóknak díjtalanul adják át. Ez pl. a jelenlegi helyzet az öntözési, hajózási célokra és az egyéb vízfogyasztók részére a felszíni vízforrásokból történő, évi 15 ezer m3-nél kevesebb mennyiségű víz szállítása, illetve felhasználása esetében. Előzőekből következik az a felismerés, hogy a vízgazdálkodásban a tervirányítás új rendszerének hatékonysága, ehhez az előfeltételek megteremtése érdekében elkerülhetetlen az áru-pénz kapcsolat céltudatos bővítése olymódon, hogy a vízgazdálkodási szervezetek által a fogyasztónak szállított összes termék áru jellegűvé, azaz pénz útján megvalósuló csere tárgyává váljék. A probléma megoldása tehát az, hogy a teljes víztermelés, mint a vízgazdálkodási szervek fő tevékenységének összterméke, a gazdasági forgalomban pénz formájában realizálódjék. Az áru-pénz kapcsolatok bővítése és mélyítése a vízgazdálkodásban nem jelent tehát semmi mást, mint az értéktörvény hatásának céltudatos kibővítését ebben az ágazatban a gazdasági fejlődés ösztönzése érdekében, összhangban gazdaságunk általános jellegével. Vízgazdálkodásban az értéktörvény korlátozott hatása nemcsak az áru-pénz kapcsolatok általános elégtelenségében nyilvánul meg, de abban is, hogy az árutermelés és a víz forgalmazása területén az értéktörvény hatása csak korlátozott mértékben érvényesül. Mindezek legjellemzőbben a víz árában tükröznek vissza. (Az ivó és ipari víz ára és a csatornadíj a termelés önköltségének színvonala alatt mozog.) Ez azt is bizonyítja, hogy az áru-pénz kapcsolatok kibővítése és elmélyítése az ár problematika megoldását, tehát az árak rendezését követeli meg. A vízgazdálkodás termelési folyamatának komplex értelmezése mellett az árképzés során figyelembe kell venni a felszíni és talajvíz források hasznosítása alkalmával a vízkivételre és a víz minőségének javítására fordított élő és tárgyiasult munka összes költségét (amennyiben a fogyasztónak szállított víz kitermelésével kapcsolatos költségekről van szó). Mivelhogy a vízgazdálkodási szervezetek nemcsak kitermelik a vizet, hanem egyidejűleg azt mint kész terméket a felhasználás helyére el is szállítják és annak értékét pénz formájában realizálják, érthető, hogy végső soron az árképzésnél a forgalmi költségeket is figyelembe kell venni (tehát mind a termelési folyamattal kapcsolatos költségeket, mind a forgalmazás nettó költségeit). A víz egységárának minden esetben biztosítania kellene minimálisan a víztermelésre fordított élő és holt munka költségeinek megtérülését és olyan nyereséget, amely hatásosan serkentené a vízügyi dolgozók kollektív és egyéni anyagi érdekeltségét és a fogyasztókat a víz gazdaságos felhasználására. A vízgazdálkodás áru-pénz kapcsolatainak bővítése és mélyítése néhány éves folyamat, amely megfelelő ütemben valósul meg. Ezt nemcsak az egész népgazdaság területén érvényesülő árfinomítási folyamat, hanem a vízgazdálkodás mérés-technikájának fokozatos tökéletesítése teszi lehetővé. Cestmir Matousek, a csehszlovák Mező-, Erdő- és Vízgazdálkodási Minisztérium főosztályvezetője. 75
