Vízgazdálkodás, 1965 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1965 / Melléklet

dett elöntött terület 32 ezer hold volt és itt lakott területeket alig érintett az árvíz. Az apadás gyors volt, a vizek nagy része néhány nap alatt visszahúzódott a vízborította területekről. A Sárvár alatti töltésezett szakaszon keletkezett gátszakadások gyors elzárásával, a védgátak túlnyomó részének megtartásával 40 települést és mintegy 80 ezer holdat sikerült az elöntéstől megmenteni, de ennek ellenére az árvízvédelmi művekben, közlekedési vonalakban, épületekben és a mezőgazdaságban 200 millió forint kár keletkezett. Mialatt a Rába és a többi nyugatdunántúli vízfolyások völgyében még tartott az árvíz elleni küzdelem, a Duna osztrák és bajor vízgyűjtő területén lehullott újabb, nagy kiterjedésű, intenzív esőzések hatására fokozódott a Duna áradása. Megindult a súlyos, tartós küzdelem, az „állóháború” a Duna ekkor még csak kialakulóban levő negyedik árhulláma ellen.

Minden folyónak, pataknak, külön élete, sajátos természete van. Innen ered a találó kifejezés: „élővízfolyás”. A vízrajzi észlelések, kutatások rendeltetése éppen a vízfolyások életének, mozgástörvényeinek megismerése. Ismereteink alapján a Duna vízjárásának természetéről ez év tavaszán arra következtethettünk, hogy hóolvadásből és esőzésből származó rendkívüli árvíz veszélye fenyeget. Az Alpokban felhalmozódott, az átlagost jóval meghaladó — helyenként 3—4 méter vastagságú — hóréteg és a felmelegedés csaknem egy hónapos késése, a március közepe óta tartó, váltakozó esőfrontok átvonulása, a Duna tartós mederteltsége mind erre utalt. Ezért erőinket már jókor átcsoportosítottuk a Duna menti töltések védelmére.

Az eddigi tapasztalatok a Duna vízjárásáról azt mutatták, hogy a jelentősebb nyári árvizeket előidéző esőzések csupán néhány naposak, és szemben a hetekig tartó tiszai árvizekkel — viszonylag rövid idő alatt levonulnak. Ez alól kivételt jelentett az 1926. évi nyári árvíz, amely Mohács térségében 80 napig borította a hullámteret. Az 1954. évi árvíz csak 26 napig terhelte a töltéseket. Az 1965. évi dunai árvíz egymásra torlódott árhullámai, amelyek a Gönyü alatti Duna-szakaszon az eddigi legmagasabb vízállást jóval meghaladó magasságú árvizet okoztak, több mint 120 napon át áztatták a töltéseket. Amikor már azt hittük, hogy elmúlik a vész, érkezett a hír: újból árad a Duna! A veszélyes helyzet június 8-a és 11-e között fordult válságosra. A négy nap alatt lehullott több mint 120 mm eső az előzőekre rátorlódó legmagasabb — hetedik — árhullámot indította el. Amikor pedig a Vág áradása június 14—16-án 20 százalékkal tovább növelte a Duna egyébként is rendkívül nagy vízhozamát, megindult az árvíz elleni küzdelem legválságosabb, de egyben a nagy múltú magyar árvízvédekezés történetében műszaki-szervezeti, igazgatási szempontból és a tömegeket közös összefogásra, nagyszerű helytállásra mozgósító erejénél fogva egyaránt kimagasló, befejező ütközete.

A különösen nagy árvízveszély miatt szükségessé vált a vízügyi törvénnyel alapított, a Minisztertanács hatáskörében eljáró, Árvízvédelmi Kormánybizottság működésének megkezdése. Ekkor az árvíz már 85 napja áztatta, rombolta a töltéseket. A töltésekre sok helyütt 2—3 méter magas vízoszlop nyomása nehezedett. A gátakon küzdők és az árvízvédelem országos irányítói előtt felvetődött a kérdés: bírják-e a gátak a napról napra növekvő óriási víztömeg nyomását, sikerül-e megvédeni a gátakat, a 610 km hosszú dunai árvízvédelmi töltésekkel védett több mint 600 ezer holdnyi területet, a városokat, falvakat, ipartelepeket, utakat, vasutakat.

4