Vízgazdálkodás, 1964 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1964-02-01 / 1. szám

A velencei tavat fölrajzi elhelyezkedése, sajátos természeti szépsége, vizének kellemes nyári hőmérséklete, halállománya és nádasainak madárvilága kiválóan alkalmassá teszik arra, hogy az üdülésnek és a vízisportoknak egyik jelentős bázisává váljék. A tó vonzóereje már most is — amikor a legszükségesebb vízimunkálatok végrehajtására még csak szerény, kezdeti lépések történtek — igen nagy. Partjain gombamódra szaporodnak a végleges, vagy ideiglenes jellegű nyaralóépületek, élénk horgász- és vitorlásélete van, strandjainak látogatottsága vetekszik a nagyforgalmú balatoni fürdőhelyekével. (Agárdon egy-egy nyári vasárnapon 15—20 000 ember strandol.) Ugyanekkor a tó nagymértékű vízszintingadozása, a déli part rendezetlensége, az ivóvízellátás, a lecsapolás és csatornázás hiánya nemcsak az üdülés, a vízisportok, a települések fejlesztésének akadályaként jelentkezik, hanem a jelenlegi állapot fenntarthatóságát is kérdésessé teszik. Az 1963. évi tavaszi árvízkor a tó vízállása minden eddigi magasságot meghaladott, a vízborítás mintegy 500 különféle épületet megrongált, veszélyeztette a Budapest—székesfehérvári vasúti fővonalat, súlyos károkat okozott a Velencei tavi Nádgazdaságnak és számos más halgazdaságnak. Mindezek nyilvánvalóvá tették, hogy az üdülési érdekeken túl, árvízvédelmi, nádgazdasági, halgazdasági és egyéb érdekek is sürgetik a tóval kapcsolatos sokrétű vízrendezési és vízhasznosítási kérdés mielőbbi megoldását.

A megoldandó főbb vízügyi feladatok a következők:

a) A tó vízszintjének a sokfajta érdeket legkedvezőbben szolgáló határértékek közötti állandósítása,

b) A déli partvonal szabályozása, a mögöttes területek árvízvédelme,

c) A tó vízcseréjének biztosítása,

d) A tóparti települések belvizeinek levezetése és az ehhez tartozó külvízrendezés,

e) Ivóvízellátás és szennyvízelvezetés.

A felsorolt célkitűzések megoldásának lehetőségeit egészen vázlatosan — a következőkben ismertetem.

a) Vízszintszabályozás.

Szabályozás nélkül a tó vízállása aszályos nyáron annyira lesüllyed (+63 cm az agárdi vízmércén), hogy a víz megromlásának veszélye is előállhat. A tavaszi árvizek viszont gyakran

eredményeznek olyan magas vízállást (szélsőséges esetben +245 cm-t), amelynél a parti villák és egyéb létesítmények rövidebb-hoszszabb ideig tartó vízben állnak. A déli parthoz közvetlenül csatlakozó és jelentős részében betelepült terep átlagos magassága ugyanis a +160 cm-es vízállásnak (104.90 m.A.f.) felel meg, az efölötti vízmagasságok tehát a jelenlegi körülmények között kisebb-nagyobb vízkárokat okoznak.

Az elsősorban és feltétlenül szükséges vízszintszabályozás vonatkozásában elfogadhatónak mutatkozik a +130—180 cm-es vízállások közti érték és ezen belül a +160 cm-es vízállás, mint lehetőleg állandósítható magasság. Ilyen szűkített vízjáték esetén — ha e mellett egyéb feltételek is biztosítva vannak (partfalépítés, partfeltöltés, tereprendezés stb.) — minden érdek megfelelően kielégíthető.

A vízszín állandósítás érdekében egyrészt gondoskodni kell a fölös vizek lebocsátásáról, illetve a vízgyűjtőn való visszatartásáról, másrészt vízhiány idején a víz utánpótlásáról. A vízlebocsájtás egyetlen útja a Nádor-csatornába ömlő Dinnyés—Kaj tori-csatorna. Harminc év átlagát tekintve, az év mintegy 74%-ában a vízszint állandósítása érdekében a fölös vizeket kell a tóból lebocsájtani. A levezetendő vízhozam átlagosan minden évben egyszer eléri a 3,5 m3/sec-t, tízévenként egyszer pedig 6,00 m3/sec-t kell lebocsátani egy hónapon keresztül. A Dinnyés—Ka j tori-csatorna az 1961—62. évi bővítési munkák után 4,0 m3/sec-ot

7