Vízgazdálkodás, 1962 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1962-09-01 / 3. szám

96 vízgazdálkodás eltűnése, eltőzegesedése, melyek kitűnő ívó­helyet” biztosítottak a halaknak és az ivadék fejlődését is zavartalanul segítették elő. Meg­bolygatta a halállomány természetes környe­zetét a motoros hajózás és a vízi sportélet nagyarányú kibontakozása is. Az intenzív ha­lászat a halak kapitális kifejlődését gátolja. A 30 kg-on felüli példányok ma már ritkaság számba mennek. Az utolsó 10 év rendelkezésünkre álló sta­tisztikája szerint 25 db 30 kg-on felüli harcsát fogtak a Balatonban. (A leső harcsa — Silurus glanis L. — tudvalévőén édesvizeink legna­gyobb hala.)7 Az utóbbi 10 évben fogott ba­latoni harcsák közül 64% 30—39 kg súlyú, 12% 40—49 kg közötti súlyú, 20% súlya 50— 59 kg között van, 60 kg-on felüli példány 1 db, azaz 4%. A balatoni halállomány mennyiségi és méret­beli csökkenése természetes velejárója a mo­dern életnek. A felsorolt okokon kívül ehhez járul még az is, hogy a halak „ívása” idején általában magas a tó vízállása. Az „ívás” be­fejezése körül gyakran 20—25 cm-t, vagy még ennél is többet esik a tó vízszíne, ami mihiónyi halikra pusztulását vonja maga után. A bala­toni halállomány érdekében arra kell tehát törekednünk, hogy a vízszint az „ívás” idején és azt követően az ivadék megerősödéséig vál­tozatlan maradjon. 7 Brehm: Az állatok világa II. k., Bp. 1960. 101 szerint az 1 m hosszú harcsa 10 kg súlyú, a 4 m hosszú harcsa súlya 300 kg. Milyen volt régen a Balaton? A Balaton kialakulása a nem túlságosan régi földtani múltban: a harmadkor végén és a ne­gyedkor elején ment végbe. A Dunántúli Kö­zéphegység délkeleti lábánál, a Kárpátmedence egyik legnagyobb szerkezeti törésvonala men­tén, szakaszosan bekövetkezett árkos beszaka­dások következtében, több-kisebb medence ösz­­szefűződéséből jött létre, de mint minden le­folyástalan tónak, sajnálatos sorsa a feltöltő­­dés. Ezt látjuk a Velencei- tavon, ezt a délolasz­országi Lago Di Pátrián (melynek tengelyvona­lában már csak mesterségesen tudnak egy csó­nakkal járható csatornát fenntartani). Ugyanez vár az olyan hatalmas tóra is, mint a szibíriai Bálkás, amely ma már jobbadán sásos-nádas medence. A mi Balatonunk is sokkal nagyobb kiterje­désű volt, mint napjainkban. Nyugat felé a Kis Balaton a mai zalavári erdőségeken túl terjedt. A rómaiak idejében és az azt követő századokban még hajózható volt, s így Pribina herceg, a zalavári templomerőd építtetője, a Fenékpusztai római paloták kőanyagát vízen szállíttatta az építkezés helyére. A honfoglalás és az Árpádházi királyok korában a tó kiter­jedése nagyjából változatlan maradt. Mivel tönkrement az — a rómaiak által épített — zsilip, amellyel a tó vízállását szabályozták és a fölösleges vízmennyiséget a Sióba engedték le, a vízszint megemelkedett s a Balaton kör­nyéke, különösen a nyugati és déli partok mentén, még jobban elmocsarasodott. Ezeken a részeken keletkeztek a tőzegtelepek. A folyók, különösen a Zala hordaléka aránylag gyorsan feltöltötte a korábban még a tóhoz tartozó, se­kélyebb mélységű részeket. Ennek ellenére — miként a levéltári források tanúsítják — az 1700-as években még csónakokkal és dereg­lyékkel közlekedni lehetett Fonyódtól és Bala­­tonkeresztúrtól Somogy belsejébe 25—35 km mélységig, vagy helyenként még tovább is. Minél inkább szárazulattá váltak ezek a ma már a tóhoz nem tartozó mocsaras öblözetek, a tó mai határain belül levő medencerész fo­kozódó ütemben kezdett feltöltődni. Míg a fel­­töltődés főként a Keszthelyi öbölben és a Fe­nékpusztai részeken jelentkezik, a tó déli part­ja mentén változó vastagságú sekély partsze­gély (strand, shelf) alakult ki. Ezt a partot a szelek által irányított hullámok hol építik, hol pusztítják. Meglepő, milyen mértékű elhabolásnak va­gyunk tanúi csak 100 esztendőre visszatekintve is. Ismeretes, hogy 1853—1857 között két ka­taszteri felvétel is készült a Balaton-partvidéki községekről. Egyik 1853—1854-ben, a másik 1856—1857-ben. Ha ezeket a felvételeket össze­vetjük az 1910-es, 1930-as és 1950-es évek hasonló térképeivel, helyenként 200—300 mé­teres, esetleg még nagyobb mértékű partmoz­gást állapíthatunk meg. Az uralkodó szélirányt figyelembe véve érthető, hogy a tó észak­­nyugati partvonala sokkal kevésbé mozog, ab­­ráziója kisebb mértékű. Helyenként azonban a partvonal előnyomulását tapasztaljuk a szabad vízfelület rovására. A partmozgás a délkeleti partvonal mentén települt üdülőhelyeket komolyan veszélyezteti. Az elhabolás néhol utat, utcákat, házakat ve­szélyeztet. Hol legnagyobb a veszély, hol lenne célszerű legelőbb nekifogni a partvédő művek építésének? Erre a kérdésre óhajt választ adni az a kutatómunka, amelyet a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet VI. osztálya végez részben műszeres megfigyelésekkel, részben régi térképek évszázadokra visszamenő vízrajzi adatainak felkutatásával, korszerű kiértékelésé­vel és összehasonlításával. A kataszteri térké­pen kívül ugyanis levéltárainkban még több száz olyan régi kéziratos térkép van, amely a Balaton partjának egyik-másik részéről igen jó

Next

/
Oldalképek
Tartalom