Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 7. Mezőgazdasági vízhasznosítás
7.1. A mezőgazdasági vízhasznosítás történeti előzményei A mezőgazdasági vízhasznosításnak hazánkban évszázadokra visszamenő múltja van. A halastógazdálkodás és az öntözés korábban azonban csak elszórt egységekben működött. Már Széchenyi felvetette a múlt század negyvenes éveiben az Alföld rendszeres öntözésének gondolatát (az egész Tisza-völgy vízgazdálkodása rendezésének részeként). Rendszeres öntözés azonban a múlt században is csak az ország különböző helyein, kisebb egységekben 1860 után indult meg. A mai értelemben vett első tógazdaság pedig még később, 1893-ban létesült. Egységes öntözőrendszerek kialakítására vonatkozó tervek ugyan készültek, de a megvalósítás csak a szórványöntözések szintjén maradt; ezzel szemben a tógazdaságok gyorsan fejlődtek és az összes területük az 1930-as évekre elérte a 10 000 ha-t. Az említett öntözések és halastavak vízellátása általában egyedileg történt, csak egyes helyeken létesültek többcélú (közös érdekű) malomcsatornák (Sárvíz-malomcsatorna, Eger-ma- lomesatoma). Ezekből a malmok energiahasznosítása mellett látták el az öntözőtelepeket és a halastavakat vízzel. Az egységes vízellátó rendszerek fejlődésében a fordulat az 1930-as években következett be. Az indítékot a harmincas évek elejének csapadékszegény éveiben bekövetkezett aszálykárok jelentették. Felismertté vált, hogy az aszály elhárítására nagy területek vízellátását megoldó rendszerek építése szükséges, amelyeket állami erőforrásból kell megvalósítani. így született meg az 1937. évi XX. törvénycikk (az Öntözési törvény), amely a Tiszántúlon 170 000 ha öntözéséhez szükséges víz biztosításához rendelte el főművek és öntözőrendszerek építését, szervezetként pedig létrehozta az Országos Öntözésügyi Hivatalt. E törvény rendelkezései alapján először (1940-ben) a Tiszafüredi öntözőrendszer épült meg, és megkezdődött a Tiszalöki duzzasztómű és főcsatornáinak tervezése. A Körös-völgy vízellátásának stabilizálására megépült a Békésszentandrási duzzasztómű, amely egyúttal a Körösök hajózási viszonyait is javította. Az 1954-ben üzembe helyezett Tiszalöki duzzasztóművel és a Keleti-főcsatornával alakult ki az ország első többcélú, elsősorban a mező- gazdasági vízhasznosítást szolgáló nagytérségi vízgazdálkodási rendszer, ami alapját képezte a Tiszavölgyi Vízgazdálkodási Rendszernek. A tényleges hasznosítás — elsősorban az öntözés — azonban — minit azt a területi fejlődés és a kihasználtság tárgyalása során bemutatjuk — nem követte a vízellátó müvek fejlesztésének ütemét. Ennek alapvető oka abban van, hogy az öntözés módjai, céljai, termelési és gazdasági meghatározói az üzemekben nem váltak a hazai természeti körülményeknek megfelelő, a termelési folyamatba szervesen beépülő agrotechnikai tényezővé. A többcélú nagylétesítmények ugyanakkor hatékony működésüket járulékosnak tervezett célok területén (pl. Ti- szalökön és Kiskörén a vízerő-hasznosítás, vagy a kiskörei duzzasztás révén zökkenőmentes ipari vízellátás) fejtették ki. A kedvező külföldi tapasztalatok és a még a múlt század végén megindult próbálkozások (Sopron, Pécs, Eger, Debrecen stb.) ellenére kiterjedt szennyvízöntözésre hazánkban nem került sor. Ennek oka a nem megfelelő üzemelésből származó kedvezőtlen higiéniás tapasztalatok és ezek követJkezményekénti tiltó rendelkezések voltak. A szennyvízöntözésnek hazai gyakorlata — a korábbi tapasztalatok feledésbe merülése után — az ötvenes években kezdett újra alakulni. A települési szennyvizek öntözéses hasznosítására 1952-ben történtek Debrecenben újabb kísérletek, de rendszeres felhasználás csak a hetvenes években indult meg nagyobb egységekben (Gyula, Kecskemét) részben mezőgazdasági termények öntözésére, részben pedig nyárfás területeken történő elhelyezésre. Az állattartásból származó szennyvizek elhelyezésére viszont az öntözés bevezetése volt az egyetlen környezetkímélő mód. 7.2. Az öntözés jelenlegi helyzete és fejlődésének irányai 7.21. Az öntözés jelenlegi helyzete Az öntözésre berendezett és a ténylegesen öntözött terület alakulását a III.—69. ábra mutatja. Az esőszerű öntözés területi növekedése mellett, a felületi öntözésre berendezett területek használata csökkent, műszaki fejlesztése pedig lelassult. A berendezett területre vonatkozóan (és a továbbiakban a következtetések levonásánál) két adat szerepel: a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai, melyek magasabbak az OVH adatainál. Ennek oka az, hogy míg a KSH az éves statisztikai beszámoló jelentés alapján az üzemek által öntözötelepként nyilvántartott telepként bevallott, illetve hordozható esőztető öntözőtelepeket az OVH-tól eltérő normatíva alapján számítja, az OVH a vízjogi engedélyekben nyilvántartott telepeket az azokban rögzített normatív területre vonatkozóan tartja nyilván. Az öntözés rohamos területi fejlődésének első szakaszát a felszabadulástól 1950-ig számíthatjuk. E szakaszban az öntözésre berendezett terület 3450 ha-ról 191 600 ha^ra növekedett. Szerkezetére jellemző volt, hogy a rizsöntözés területe az összes öntözött terület 40%-ia (az első években 60%-a) volt és 1955-ben érte el területi maximumát, 50 100 ha-t. Uralkodó volt a felületi öntözés és az esőztető öntözés még 1960-ban is csak 25%-ot ért el. A területi növekedés az említett időszak utolsó éveiben lelassult, amihez a rizsterület nagyarányú visz- szafejlődése járult hozzá. 422
