Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 5. Vízrendezés
Az előzőekben jelzett vízrendezési tevékenységek közül általában a vízfolyások rendezése kapott nagyobb súlyt. A jelenlegi felfogás szerint rendezettnek tekintik azt a vízfolyást, amelynek medre kártétel nélkül vezeti a „mértékadónak” ítélt vízhozamot. Vízfolyásrendezés külterületen A múlt században a dombvidéki vízrendezések elsődleges célja a völgyek lecsapolása volt, egyfelől újabb jelentős területek mezőgazdasági művelésbe vonása, másfelől a már művelt területek vízmentesítése és a települések árvízi biztonsága érdekében. A vízrendezés szervezettségében és ütemében jelentős fordulópontot jelentett a kultúrmérnöki szolgálat létrehozása (1879. Kvassay Jenő). A kultúrmérnöki hivatalok gyakorlatilag minden jelentősebb vízfolyáson elvégezték a rendezési munkákat, mocsarakat csapoltak le, az eróziós területeken pedig vízmosáskötéseket létesítettek. Érdemes felidézni, hogy a kud túrmérnökség 60 év alatt (1879—1938) az ország jelenlegi területén többek között 650 ezer ha terület vízrendezését végezte el és közel 8 ezer ha területet alagcsövezett. Az 1939—45-kis háborús évek alatt rendezési munkák alig folytak. A felszabadulás utáni első időszakban is (1945—1960 között) csak a legfontosabbnak ítélt vízrendezési feladatok megoldására volt lehetőség. Gyakorlatilag tehát két évtizeden keresztül szüneteltek a vízrendezési munkák, aminek hatását még hosszú időn keresztül érezni lehet. Többek között a vízrendezések halaszthatatlansága és a vízkárok csökkentésének szükségessége miatt 1958-ban az érdekelteket tömörítő vízgazdálkodási társulatokat újjászervezték. Az új feladatmegosztás, valamint az érdekeltek fejlesztési eszközeinek bevonása jelentősen elősegítette a vízrendezési gondok enyhítését. Változást jelentett a mezőgazdaság átszervezése, a nagyüzemi gazdálkodás kialakulása is. A mezőgazdaság igényeinek kielégítésére a hegy- és dombvidéki kisvízfolyásokon 1960-tól, jelentős anyagi erők igényibevételével, felgyorsult a rendezések végrehajtásának üteme. Az időszak első éveiben (1960) részben még kézi erővel (kubikosokkal) végezték el a mederrendezések földmunkáját, majd fokozatosan tért nyertek a mederkotrások végrehajtására alkalmas vonóköteles kotrógépek. A 60-as évtized második felében már kizárólag a gépi kotrás jelentette a kisvízfolyások rendezésének fő technológiai folyamatát. Az 1960—1980 közötti két évtizedben került rendezésre a főművek mintegy 65—70%-a (kb. 3700 km), illetve a társulatok kezelésében levő vízfolyások 55—60%-a (kb. 8900 km). Tulajdonképpen ezek az eredmények a jelenlegi állapotot is jellemzik, mivel megelőzően végzett rendezési munkák hatása időközben megszűnt, a vízfolyások ismételten föliszapolódtak, elsősorban az erózióvédelem elmaradása miatt. Az utóbbi években végzett vízfolyásrendezések általában a rendezett összes mederhossz szinten- tartására voltak elégségesek. Az 1960—1970-es évtized vízrendezéseit követően részben a mezőgazdaságnak a vízrendezések iránti fokozódó igénye, részben a települések vízrendezési feladatainak végrehajtási követelménye, illetve a korábban rendezett, de időközben elfajult vízfolyások, a korábbi vízrendezéseknél magasabb műszaki szinten végrehajtott vízfolyásrendezéseket kívántak. Mind fokozottabban merült és merül fel a vízgazdálkodás egységes, komplex szemléletének érvényesítése, mely szerint csakis azokat a vizeket szabad elvezetni, melyek ésszerű visszafogása, helyben tartása nem, vagy csak jelentős költséggel oldható meg. Énnek érdekében a hegy- és dombvidéki területeken a vízfolyások rendezésében a tározók is szerepek kaptak. Ilyen vízrendezésekre a Déldunántúli Vízügyi Igazgatóság, ill. az Északmagyarországi Vízügyi Igazgatóság területén található a legtöbb példa, ahol nagy számú tározó épült az árvízcsúcsok visszatartására. Ezek majd mindegyikét egyéb (halászat, vízisport) célra is hasznosítják. A földmunkák gépesítésének következményeként a vízfolyásrendezések tervezési feltételei is változtak. A múlt század közepétől gyákorlati- lag az 1960-as évtized kezdetéig a kézi erős mederrendezések korszakában az ún. „leggazdaságosabb keresztszelvény” kialakítására törekedtek. Jellemző erre a mederrézsűhajilás változása; elődeink gyakran alkalmazták az l:l-es, ill. később l:l,5-es rézsűhajlást. A vízfolyásrendezések mai tervezése és kivitelezése során törekednek a gépesített karbantartás feltételeinek megteremtésére. Részben fenntartási, részben mederállékonysági okok miatt vált általánossá az 1 ;2 rézsűhajlás, de egyes helyeken előfordulnak 1:2,5 sőt 1:3 hajlású mederrézsűk is. A rézsűhosszak csökkentése érdekében, figyelembe véve egyes kaszálógéptípusok paramétereit, több vízfolyáson összetett vagy ún. padkás mederszelvényeket alakítanak ki. A mederrendezések zömében gondoskodnak a rézsűlábak biztosításáról, füvesítik a rézsűket, padkákat. A belterületi vízrendezés helyzete A kisvízfolyások 1%-os ismétlődési valószínűségű árvízi hozamától veszélyeztetett belterület, valamint a belterületeken belül keletkező vizek levezetését igénylő belterületrészek együttes nagysága a dombvidéken kb. 2900 km2 (A síkvidékkel együttesen ez a terület mintegy 4200 km2-t tesz ki). Az ország dombvidékének szinte minden városát, községét érinti, vagy metszi egy vagy több kisvízfolyás, melyek medre rendezést, fenntartást igényel. A belterületi vízrendezési feladatok végrehajtásának jelentősége az elmúlt 15 év alatt nagymértékben fokozódott. A belterületek fejlődésével emelkedett a belterületek vízkárok iránti érzékenysége. 379
