Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)

III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 5. Vízrendezés

tesebben a belvízrendszerek jellemző adatait, s néhány további mutató értékét mutatja be.

Magyarország belvízvédelmi rendszereit az I. Országos Vízgazdálkodási Keretterv készítésével egyidőben határolták le, jelölték meg (1—83-ig), s nevezték el. Ezt a beosztást kisebb változtatásokkal megtartotta a II. Keretterv is, azóta csak néhány célszerűnek látszó módosítás történt, szem előtt tartva a vízügyi szolgálatban kialakult gyakorlatot (az 5. Dunaalmási rendszer most sem szerepel, de a többi dunántúli igen, az 51. és 73. rendszer szomszédos rendszerekhez került, a 41—42. jelű rendszer újból szétvált). Az elkülönített 83 belvízrendszer elhelyezkedését — a főcsatornák, a szivattyútelepek és a belvíztározók vázlatos feltüntetésével — a

6. melléklet mutatja be. Elnevezésüket, s főbb területi adataikat az 111.—49. táblázat foglalja össze.

Belvízrendszereink vízgyűjtő területe általában zavartalan síkvidéki, nagyobbrészt mélyártéri, kisebb részben fennsíki jellegű terület, de néhány esetben — főként a Duna-jobbparti rendszereknél — le nem választható dombvidéki vízgyűjtő is csatlakozik hozzá, az országhatár menti rendszereknél pedig (ha a szomszédos ország vízrajzilag felettünk helyezkedik el) külföldi vízgyűjtő területe is van. Ezek a területek a 43 860 km2-es hazai síkvidéki vízgyűjtőt összességében 5704 km2-rel növelik meg.

Az üzemen belüli vízrendezettség mértékét és színvonalát érzékelteti a meliorált és az ezen belül drénezett területek nagysága. A meliorált területek lényegében az 1970-es években (főleg az évitized második felében) komplex módon, azaz táblásítással, talajjavítással, esetleg drénezéssel egybekötve, üzemi méretekben vízrendezett területeket jelentik. Nagyságuk összesen 280 000 hektár, a mezőgazdaságilag művelt síkvidéki területnek (ez k'b. 31 000 km2) 9%-a. A meliorált területek nagysága megközelítőleg azonos a 10 évenként előforduló belvízi elöntéssel. Ez a meliorált terület közel sem tekinthető elegendőnek, egyrészt mert a 280 000 hektárnak csak kb. fele—kétharmada van valóban korszerűen vízrendezve, másrészt mert az elöntések nem mindig ugyanazon a helyen keletkeznek, tehát a közöltnél jóval nagyobb területet érintenek. A drénezett területek kiterjedése 24 000 hektár, a vizsgált mezőgazdasági területeknek mindössze 0,8%-a. Az 1970-es évek végétől fellendülő drénezés jelentős területi arányt a Körös vidéki, a Felső- és az Alsó-Tisza vidéki, valamint az észak-dunántúli rendszerekben ért el. A korszerűen végzett, szükség esetén drénezéssel egybekapcsolt vízrendezések az eddigi tapasztalatok szerint kedvező eredményt hoztak, megkönnyítették és biztonságosabbá tették a nagyüzemi növénytermesztést.

A 111.—50. táblázat a belvízcsatornák főbb adatait tartalmazza tulajdonjogi (kezelői) bontásban. A csatornák összes hossza 39 821,8 km. Ebből 29,9% igazgatósági, 1,3% tanácsi, 42,5% társulati, 26,3% pedig üzemi kezelésben van. A

csatornasűrűség a rendszerek hazai síkvidéki területére vonatkozik. Az országos átlag 0,91 km/km2. Az üzemi csatornák sűrűsége országos méretekben is feltűnően alacsony (0,24 km/km2), de egyes rendszerekben különösen az, például a 16/a, 16/b, 29, 33, 64, 65 és 66 jelű, közepesen veszélyeztetett rendszerekben az üzemi csatornasűrűség a 0,1 km/km2-t sem éri el. A csatornahossz önmagában természetesen nem jellemzi eléggé a vízrendezés helyzetét, nagyon fontos, hogy a csatornák megfelelő méretűek, kellő vízbefogadó- és vízszállító képességűek legyenek, fenntartásuk pedig folyamatosan történjen. Ilyen szempontból különösen a régebben kivitelezett üzemi csatornák nem tekinthetők teljes egyenértékűeknek. Egyébként az igazgatósági és a társulati belvízcsatornák fenntartása is egyre nagyobb gondot jelent, nemcsak a csatornahosszak és a csatornaméretek növekedése miatt, de azért is, mert egyre több szennyvíz, használt víz, s különböző tápanyag mosódik be a csatornákba, s ez fokozza a vízinövényzet burjánzását s a feliszapolódást. Sajnos, a belvízi főművek fenntartására biztosított pénzösszeg hosszú évek óta változatlan, így az emelkedő árak miatt kevesebb munka végezhető el. Az évi fenntartási keret nagyon szűk, a művek állóeszközértékének alig 1%-a! Az 1970-es évek második felében kivitelezett üzemi csatornák fenntartása általában megoldott; az erre a célra elkülönítendő 5%-os fenntartási keret elegendő.

A csatornahálózat adatai között szerepel az igazgatósági és társulati kezelésben levő kettős rendeltetésű csatornák hossza is. E csatornák a belvizek és a különböző használt vizek elvezetésén kívül vízellátási (általában öntözővízellátási) célokat is szolgálnak, tehát igen hasznos, gazdaságos létesítmények, de üzemeltetésük meglehetősen problematikus. Nehezítik a fenntartási munkák elvégzését, a hirtelen kialakuló nyári belvizék azonnali levezetését, s nehéz biztosítani a szállított öntözővíz minőségének megőrzését is. A kettős rendeltetésű csatornák összes hossza 3462 km, az igazgatósági-társulati csatornahossz 12%-a.

A belterületi csatornák hossza a síkvidéki településeken összesen 10 123 km, melyből 8900 km nyílt, 1223 km zárt szelvényű. (A dombvidéki települések adatai és a részletesebb tárgyalása az 5.2. fejezetben található.) A belterületi csatornahálózat sűrűsége — a tapasztalatok szerint — nem elegendő, állapota nem kielégítő. A belterületi vízelvezetés gondjait — főleg a Tiszántúlon — a talajvízszint tartós felemelkedése is növeli. A magas talajvízállás jórészt a természeti tényezők következménye, de jelentős szerepe van a vezetékes vízellátás térhódításával megnövekedett vízfogyasztásnak, pontosabban a használt- és a szennyvizek elszikkasztásának is. Ez általában 0,5—1,0 m talajvízszint-emelke- dést okozott a külterületekhez képest.

A III.—51. táblázat a belvízrendszerek teljesítő képességeinek főbb adatait foglalja össze. A torkolati vízszállítóképesség a befogadó vízfo363