Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
II. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS FEJLŐDÉSÉNEK TÁRSADALMI-GAZDASÁGI FELTÉTELEI - 4. Az ágazatok fejlődésének vízgazdálkodási kapcsolatai
sősorban az elöntés elleni biztonság növelésével, az időszakos elöntésekhez igazodó területhasználattal, a talajpusztulás (erózió, defláció, mocsa- rasodás, káros kiszáradás) ütemének csökkentésével, vagy megállításával, a termőréteg vízháztartási tulajdonságainak javításával, vízháztartásának szabályozásával valósítható meg. Egy- egy termőhelyen e műveletekből többre is szükség lehet. A területhasználat módjai, a különböző agrotechnikai és vízgazdálkodási beavatkozások is sokféle módon visszahatnak a mezőgazdaság tevékenységére. A távolabbi jövőben sem valószínű, hogy az 1%-os valószínűségű árvizek ellen elsőrendű védvonallal védett területek nagyságát mezőgazdasági szempontból szükség volna növelni. így az 1%-os valószínűségű elöntés kockázatát az itt folyó mezőgazdasági termelésben számításba kell venni. A hullámtereiknek mint árvízi medreknek az erdő- és mezőgazdasági hasznosítása csak az árvédelmi biztonság érdekeinek figyelembevételével történhet. A nyárigátaik nagyobb valószínűségű, kisebb magasságú, gyakoribb árhullámok ellen nyújtanak védelmet; így az itt folyó gazdálkodásnak kell a folyó vízjárásához és a terület magassági elhelyezkedéséhez igazodnia. A kisvízfolyások elöntéseivel veszélyeztetett területek biztonságának növelése elsősorban az árvizek tározásával lehetséges, így a tározóknak nagy a jelentőségük. A konfliktust az okozza, hogy a több célú' (árvíz- csúos-csökkentő és egyéb hasznosítású), azaz csaknem egész évben vízzel borított tározóik létesítését a föld- használat jelenlegi szabályai korlátozzák, a földigénybevétel költségei a beruházást növelik. A belvízi elöntésék elleni védelem biztonsága — a tábla vízháztartásának helyes szabályozásán túl — a vízlevezetőrendszer megfelelő üzemeltetésével, továbbá mind az üzemi, mind a közcélú rendszerekben a belvíz- tározási lehetőségek jó kihasználásával lehetséges, különösen a torkolati szivattyútelepek közelében. A talajvédelmi munkák jelenlegi ütemének növelését indokolja, hogy az erózióval és a deflációval veszélyeztetett terület a jelenlegi területhasználat és a nem kielégítő talajvédelmi tevékenység mellett növekedni fog. Az erózió és a defláció mértéke elsősoriban a mező- és erdőgazdasági üzemek helyes vagy helytelen munkájától függ. Az eróziót, deflációt gátló beavatkozások és talajművelési technológiák alkalmazáséval a talaj- elsodródást, amely a talajtól függően, 5 t/ha és 279,'2 t/ha között váltakozik, jelentősen mérsékelni lehet. A talajvédelmi feladatokhoz tartoznak azok a beavatkozások is, melyeknek célja, hogy az emberi tevékenység következtében kedvezőtlenné vált talajfejlődési folyamatokat kedvező irányba fordítsák, illetve a mező-, vagy erdőgazdasági művelésre alkalmatlanná vált területeket és talajokat (pl. meddőhányók) újra művelésre alkalmassá tegyék (rekultiváció). A talajjavítás körébe azok az eljárások tartoznak, amelyek a talaj termékenységének tartós növelését eredményezik. A mechanikai, kémiai és biológiai talajjavítási eljárások elsősorban a termékenységet közvetlenül és közvetve (a talajok vízgazdálkodási tulajdonságának kedvező irányú megváltoztatásával, a talajok hasznos vizet tározó pórusterének növelésével) ibefolyásol- ják. Az 1971—1980 között végzett talajjavítási munkák adatai szerint az évi átlagos javítás mennyisége, (kerekítve) : Savanyú talajok javítása 35 ezer ha Szikes talajok javítása 3 ezer ha Homok talajok javítása 2 ezer ha összesen: 40 ezer ha Az elvégzett vizsgálatok szerint a jelenlegi növény- termesztési technológiák, a jelenlegi talajjavítási ütem és javítási tartósság mellett az ezredfordulóra a talaj savanyúsága a mostani 2,2 millió hektárral szemben már 3,3 millió hektáron csökkenti a talajok termékenységét, és a jelenleg 564 ezer ha szikes terület pedig 1,1 millió ha-ra növekedik. (A homok talajok javítására ilyen becslés nem készült.) A javítás ütemét, vagy egy-egy beavatkozás élettartamát jelentősen növelni kell, már akkor is, ha csak a jelenlegi helyzet megtartása a cél. A talaj adottságok javítása érdekében fokozott beavatkozások szükségesek. A talaj termelékenysége szempontjából elsőrendű fontosságú, hogy a talajjavítás eredményeként a talaj vízháztartása javuljon, növekedjék a hasznos vizet tározó pórustér, s olyan víz- és sóforgalom alakuljon ki a termőhelyek talaj- szelvényeiben, mely a talajoknak kedvező irányú fejlődését is előmozdítja. A kedvező víz és só- forgalom kialakításában, a talajjavítás tartósságának növelésében elsőrendű szerepe van a talaj csövezésnek és — bizonyos talajok esetében — az öntözésnek is. Ezek a műszaki beavatkozások, amelyeket a biológiai, a kémiai, a fizikai talaj javítási eljárásokkal együtt kell alkalmazni, a nyugatmagyarországi pangóvizes területeken és az ország síkvidéki területein sok esetben a nagyüzemi gazdálkodás előfeltételét jelentik. A tapasztalatok szerint a talajjavítás beruházási költségei a tágabb értelemben vett őrségi területen 6—8 év alatt térülnek meg. A kötött réti-, rétiöntés-, és öntéstalajainkon, belvizes területeinken a kiadások átlagosan három belvizes év terméskiesésével egyenértékűek. A magas talaj vizű területeken történő beavatkozások ennél sokkal költségesebbek. A vízháztartás szabályozásának vízgazdálkodási eszközei A mezőgazdasági termelés fejlődésének kulcskérdése — mint az a korábbiakban részletesen bemutatásra került — az optimális termőhelyi vízháztartási viszonyok kialakítása és a vízgazdálkodási művek ennek megfelelő üzemeltetése. A vízháztartás-szabályozást az eddigi tárgyalás- módnak megfelelően tágan értelmezzük, és ezen a víztöbbletek és vízhiányok még elviselhető kockázat melletti kiküszöbölését vagy csökkentését eredményező agrotechnikai és vízgazdálkodási tevékenységek összességét értjük. Ennek az általánosításnak megfelelően foglalkozunk a vízrendezéssel, az öntözéssel, valamint az egységes vízháztartás-szabályozási beavatkozással. A feladatot a táblán, mint a növénytermesztés terének — és egyben a mezőgazdasági üzem12* 179
