Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
I. fejezet: TERMÉSZETI ADOTTSÁGOK - 2. Vízfajtáink hidrológiai jellemzése
Karsztos hévíztárolók A hazai mezozoós, főleg triász időszaki, elsősorban mészkőből és dolomitból álló, helyenként 4—5 ezer m vastagságú alaphegységtömeg a második legjelentősebb regionális elterjedésű hévíztároló képződmény. Két fő tároló típust különböztethetünk meg: a felszíni kibúvásokkal összefüggőeket és a vízzáró képződményekkel elszigetelt, zárt tárolórendszereket. A mezozoós—karbonátos hévízadók vizének vegyi jellege a hévforrások esetén Ca—Mg— HCO:i—SO4 típusú, jelentős szabad széndioxid tartalommal, 1 g/liter körüli összes oldott sótartalommal, nagy mélységű, zárt jellegű hévíztárolók vize pedig Ca—MgHCO:rosak a fedőüledékből származó nagy NaCl-tartalommal. Az összes oldott sótartalom néhol a 10 g/l-t is meghaladja. Legfőbb egységei a Dunántúli-középhegységhez, az Északi-középhegységhez és a Mecsek— Villányi hegységhez kapcsolódó süllyedt területek; ide sorolhatók még az alföldi és tiszántúli, gyakorlati jelentőséggel alig bíró területek. A 35 °C-nál hidegebb karsztvíz beszerzésére alkalmas területekkel (8400 km-) együtt mintegy 41 500 km2 az öszes elterjedési területük. A regionális elterjedésű karbonátos kőzetekben tárolt hévízkészlet — egységesen 250 m kőzetvastagsággal és 0,61%-os gravitációs hézagtérfogattal számolva — mintegy 50 km:i-nek becsülhető. Ez az érték területi és hőmérsékleti bontásban az alábbiak szerint alakul (I.—29. táblázat). A tektonikailag legerősebben érintett övezetek egyben a természetes hévízfeltörés és hévforrásműködés színterei (pl. Budapest, Hévíz, Eger, Harkány stb.). A hévíztárolók egy része közvetlen vagy közvetett kapcsolatban van a meteorológiai tényezőkkel, mint pl. a kis és közepes hőmérsékletű hévíz-előfordulások esetében Sikondán, Miskolcon, Borgátán, másrészt az ún. késleltetett víz- cserélődési öv tartozékai, mint pl. a budapesti, hévizek esetében. A karsztos hévíztartók természetes nyomás- állapota nem választható el a hidegvizes (T < 35 °C) karszttároló vízszint, illetve víznyomás viszonyaitól. A karbonátos tárolókból származó hévizek utánpótlódásukat a nyílt karsztba történő beszivárgás útján kapják. Ebből következik, hogy a beszivárgás mennyiségét megközelítő, vagy túllépő hideg karsztvíztermelés elvonja a hévíztároló utánpótlódását, a hideg karsztban fellépő vízszintsüllyedés a hévíztároló nyomásviszonyaira is hatással van. (Például a Hévízi tó, Budapest.) A fedett hévíztárolók vonatkozásában a bányavíz-kitermelések következményeként már jelentős süllyedés következett be az észak-dunántúli tároló rendszer Ny-i részén. A nyirádi vízkivétel depressziója a Hévízi tó térségéig terjedt, hatása a tóforrás hozamának csökkenésében mutatható ki. Ugyancsak jelentős vízszintcsökkenést (120 m) okozott a recski bányavíztermelés, míg a Villányi hegység hévíztartóiban az ivás és fürdés céljait szolgáló víztermelés átlagosan 2—5 m nyomáscsökkenést okozott. Más hévíztartó rendszerekben az elenyésző víztermelés regionálisan nem okozott nyomás- csökkenést, azonban a termelőkutak környezetében a vízhozam és a kőzet vízvezetőképességének arányában létrejöttek kisebb-nagyobb helyi depressziók. A karsztos hévíztárolókat megcsapoló hévíz- kutak napi hozama 1980-ban mintegy 35 ezer m3 volt, ebből a 35—60 °C közötti vizet termelőké 18 400 m3/d (ezen felül számolhatunk még kb. 43 500 m3/d forráshozamot), a 60 °C-nál melegebb vizet adóké pedig 16 900 m3/d. A karsztos hévíztárolók utánpótlódó készletüket — ahol kapcsolatban vannak vele — a hideg karsztvíztárolón keresztül kapják (lásd A karsztvíz c. fejezetet). Alapvető vízkészlet-gazdálkodási célkitűzésnek kell tekinteni a hideg- és hévíz- karsztvíz-termelés — utánpótlódással összehangolt — szabályozását. A zártnak tekinthető karsztos hévíztárolóink esetében utánpótlódásról nem beszélhetünk. Az előzőekben megadott tárolt készlet kitermelhető- sége elsősorban technológiai probléma. A tároló rétegek jelentős része 3000 m-nél mélyebben helyezkedik el (3. melléklet). Porózus hévíztárolók A fő porózus hévíztároló rétegösszletet közép- ső-pliooén (felső-pannon) korú homok-homokkő és agyagnagyagmárga rétegek alkotják. Az eddigi tapasztalatok szerint a féküiben levő alsó-pannon rétegekből jelentős mennyiségű hévíz már nem csapolható, így az alsó—felső-pannon határt tekinthetjük a porózus hévíztároló összlet fekü- jének (I.—51. ábra). A fedőt a hidegvíztároló rétegösszlet, vagyis a 35 °C-os kifolyóvíz határának megfelelő, kb. 40 °C izoterm felület adja: (kb. átlagosan 450—550 m-es mélységben). Ez a felület csak részben esik vízzáró összlet- be, máshol a hideg és hévíztároló összlet hidrau- likailag összefügg. Az Alföld középső és déli részein az idősebb negyedkori és felső-pliocén (le- vantei) képződmények is a hévíztároló részei. Törmelékes—üledékes tárolóink hévize zömében alkáli-hidrogén-karbonátos. Az összes oldott sótartalom 500—5000 mg/1 általában a mélységgel növekedik. A nagyobb összes oldott sótartalom az Alföldön a pannon hátságok területén az alsó-pannonhoz és az idősebb képződményekben szerkezetileg közel fekvő rétegek hévizeire jellemző; ezeken a helyeken a kloridtartalom is nagyobb. Hígabb hévizek vannak a Jászságban, a dél-tiszai süllyedékben, a Szigetközben. A Dunántúl többi részén 500—5000 mg/1 összsótartal- mú, alkáli-hidrogén-karbonátos jellegű, kis klo- ridtartalmú hévizek fordulnak elő. 104
