Észak-Magyarország Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 10., 1965)

II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet

olvadásos nagyvizeik pedig márciusban jelentkeznek, de a nyári záporok is okozhatnak áradást.

A vízhozamok ingadozásának mértéke azonban már rendkívül különböző. Az évenként lefolyó víz- mennyiségek (évi vízhozamösszegek) ingadozása a Tiszán és a karsztos vízgyűjtőterületű vízfolyásokon nem több mint 1:4. A nem karsztos vízfolyások közül a folyókon az ingadzás 1:5—1:8, a patakokon 1:10-nel is nagyabb lehet. A legkisebb és а legnagyobb vízhozamok aránya a Tiszán mintegy 1:50, a karsztos vízfolyásokon ennél lényegesen kisebb is lehet. A nem karsztos vízfolyások közül a Hemád és a Bodrog vízjárása a legkiegyenlítettebb, legkisebb és legnagyobb vízhozamuk aránya mintegy 1:250. A Sajó vízhozamának ingadozása már szélsőségesebb, a kisvízfolyások nagyvízi hozama pedig nagyságrendileg — különösen a vízzáró talajú Cserehát és a Zempléni hegység területén — a kisvízi hozam ezerszeresét is elérheti. A 150—200 km*-nél kisebb vízgyűjtőterületű, ka rsztf orrá sokból nem táplálkozó vízfolyások, hosszú szárazság után rendszerint teljesen kiapadnak.

Kisebb területeken (rész-öblözetekben) a belvízcsatornák maximális vízhozamát a néhány órás, vagy még rövidebb időtartamú heves záporok, nagyobb területken (teljes öblözetekben) a huzamosabb — esetleg kisebb megszakításokkal — napokig tartó esőzések és különösen a velük egyidejű hóolvadások idézik elő. Elsősorban a vegyes eredetű tavaszi belvizek lehetnek súlyosak, de a jóval kisebb gyakoriságú nyári-koraőszi belvizek a mezőgazdaságnak az előzőkét meghaladó károkat is okozhatnak.

A belvízrendszerek vízjárásának leírása már nem tárgya a szorosabb értelemben vett hidrológiának. Ezért itt nem is foglalkozunk a terület belvízi csatornahálózatának jórészt a mesterséges viszonyoktól függő vízjárásával (pl. vízhozamainak alakulásával).

2.312 Vízrajzi állomáshálózat

2.3121 AZ ÁLLOMÁSHALÖZAT KIALAKULÁSA ÉS FEJLESZTÉSE

A múlt század elején a rohamos gazdasági fejlődés Európa-szerte sürgetni kezdte a vizek kártételei elleni védekezést, a vizek rendezését, az ipar pedig növekvő érdeklődéssel fordult a vízerők hasznosítása felé.

A különböző államokban egymás után indult meg a meglévő szórványos vízrajzi észlelési anyag országos összegyűjtése és szakszerű feldolgozása, továbbá az adatgyűjtés intézményesítése és körének fokozatos kiterjesztése.

Magyaroszágon a vízrendezési munkákkal megbízott folyammérnöki szolgálat 1886-ban 125 mércéből (a mai országterületen 60 vízmércéből) álló vízmérce-hálózatot tartott fenn. Ekkor állították fel az egyre bővülő észlelések és mérések szervezett ellátása, valamint az adatok nyilvántartása és értékelése céljából a Vízrajzi Osztályt. Rendszere- sen észlelte a vízállásokat, ellátta a vízjelző és árvíz-előrejelző szolgálatot, beleértve a jég- és gázlóviszonyok jelzését is, és elvégezte főfolyóink geodéziai felmérését. Évente 100—150 vízhozammérésre is sor került főfolyóinkon ,elsősorban tanulmányi célból. A hidrometria mérési módszereinek és mérőeszközeinek fejlesztése a Vízrajzi Osztály világszerte ismert munkája.

A nagyobb vízrendezési munkák befejezése után a vízhasznosítási feladatok kerültek mindinkább előtérbe, melyek megoldására a vízállás-vadatok már nem voltak elegendők. Külföldön a két háború között rátértek a vízhozamok rendszeres nyilvántartására, a mérések automatizálására, rajzoló és egyéb műszerek alkalmazására, fokozatosan kiterjesztették a mérések körét (talajvíz, hordalék, vízhőmérséklet stb.), és bevonták a megfigyelésekbe a kis vízfolyásokat is. Az egykor élenjáró magyar vízrajzi szolgálat azonban az 1910-es évektől kezdve megállt fejlődésében, s egyre jobban elmaradt a külföldi rokonintézmények mögött. A két világháború között — folytatva az előző korszak munkáját —, továbbra is a nagyobb folyók vízállásészleléseit végezték, amellett a 30-as években a közepes folyókon is elhelyeztek még néhány vízmércét, úgy hogy 1944-re a magyarországi vízmércék száma 137-re emelkedett.

Az egységes Vízügyi Szolgálat 1948. évi megalakulása után, de különösen a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet 1952. évi megalapítása óta — amely átvette a régi Vízrajzi Intézet munkáját is —, újra nagyobb lendületet vett a vízrajzi munka. A népgazdaság szerkezetében beállott változások egyre jobban szorgalmazták az elmúlt évtizedek lemaradásából származó adathiány lehetőség szerinti pótlásét. A sürgető kényszer hatására az Intézet 1950—1956 között az országban több mint 500 vízmércén észlelte a vízállást, és a vízhozammérések számát is csaknem évi 5000-re emelte. Ennek a gyors növekedésnek természetesen megvoltak a hibái is. A tapasztalatok leszűrése, az állomások nyújtotta adatok felülvizsgálata után több állomást megszüntettek és 1960-ban 360 vízmérce-állomás m6ködött, meuyek közül kereken 150 állomáson folyt rendszeres vízhozammérés, de közülük még csak 40 nagy- éss 26 kisebb állomáson vezettek folyamatos vízhozamnyilvántartást.

Az utóbbi években indították meg a fővízkivételi művek és a jelentősebb öntözőcsatomák vízszolgáltatásának mérését, míg a belvízhálózatunk gerincét képező főcsatornák és a torkolati szivattyútelepek vízszállításának mérési terve a belvízgazdálkodás távlati terve keretében jelenleg alakul.

A gyakorlat igényei nyomán a vízállás-észleléseken, jégmegfigyeléseken és vízhozam-méréseken kívül más hidrológiai tényezők megfigyelését is bevezették. A vízhőfok mérését, amelyre szórványosan 1876-tól ismerünk próbálkozásokat és rövidebb adatsorokat, 1845-ben szervezték meg. Szórványos hordalékméréseket 1942 óta végeztek, a rendszeres hordalékmérés 1948-ban indult. A szabad vízfelületek párolgásának, továbbá a hótakaró vastagságának és víztartalmának rendszeres mérésére a legutóbbi években került sor. További tényezők méréstechnikájának kialakítása és a különböző ténye68