Alsó-Tiszavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 9., 1965)

II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet

mértékben összefüggenek, hogy a belvízrendszerek vízjárásának leírása, s e vízjárás — jelentős mértékben nem természeti tényezőktől függő — törvényszerűségeinek meghatározása nem is tárgya a szorosabb értelemben vett hidrológiának. Végül: míg a vízkészletgazdálkodást és a műszaki tervezést a természetes kisvízfolyásoknál a teljes vízhozamidősor s annak jellemző (közép-, tetőző- és kisvízi) értékei egyaránt érdeklik, addig a belvíz- rendszereknél csupán a belvizes időszakokban levezetendő víz mennyisége és a belőle adódó maximális termhelésnek a számítása kerül előtérbe.

A következőkben ezért nem is a terület belvízi csatornahálózatának, jórészt tehát helyi mesterséges viszonyoktól függő vízjárását (pl. vízhozamainak alakulását) írjuk le, hanem csupán a belvizek jelentkezési időszakainak legáltalánosabb törvény- szerűségeit ismertetjük.

Belvizek keletkezésénél a talaj adottságokon, a csapadékmagasságon stb. kívül döntő tényező a csapadék időbeli eloszlása is. Kisebb területeken (rész-öblözetekben) a belvízcsatornák maximális vízhozamát a néhány órás, vagy még rövidebb időtartamú heves záporok, nagyobb területeknél (teljes öblözetekben) a huzamosabb — esetleg kisebb megszakításokkal — napokig tartó esőzések és különösen a velük egyidejű hóolvadások idézik elő. Elsősorban az ilyen vegyes eredetű tavaszi belvizek lehetnek súlyosak, de a jóval kisebb gyakoriságú s amazokénál általában kisebb tömegű, csupán esőből származó nyári-koraőszi belvizek a mezőgazdasági termelésnek még nagyobb károkat is okozhatnak. (Természetesen hasznosak is lehetnek: a nyári belvizekkel ismét feltöltve a belvízi tározókat, az öntözhető vízkészlet növelhető.) Az utóbbi időben a nyári-koraőszi belvizek gyakorisága helyenkint az öntözött területek kiterjedésének növelésével, s ezzel a talaj nyári vízfelvevőképességének csökkenésével jelentősen megnőtt.

Z.312 Vízrajzi állomáshálózat

2.3121 AZ ÁLLOMASHALÖZAT KIALAKULÁSA ÉS FEJLESZTÉS

A múlt század elején a rohamos gazdasági fejlődés Európa-szerte sürgetni kezdte a vizek kártételei elleni védekezést, a vizek rendezését, az ipar pedig növekvő érdeklődéssel fordult a vízerők hasznosítása felé.

A különböző államokban egymás után indult meg a meglévő szórványos vízrajzi észlelési anyag országos összegyűjtése és szakszerű feldolgozása, továbbá az adatgyűjtés intézményesítése és körének fokozatos kiterjesztése.

Magyarországon a vízrendezési munkákkal megbízott folyammémöki szolgálat 1886-ban 125 mércéből (a mai országterületen 60 vízmércéből) álló vízmérce-hálózatot tartott fenn. Ekkor állították fel az egyre bővülő észlelések és mérések szervezett ellátása, valamint az adatok nyilvántartása és értékelése céljából a Vízrajzi Osztályt. Rendszeresen észlelte a vízállásokat, ellátta a vízjelzó és árvíz-előrejelző szolgálatot, beleértve a jég- és gázlóviszonyok jelzését is, és elvégezte főfolyóink geodéziai felmérését. Évente 100—150 vízhozammérésre is sor került főfolyóinkon, elsősorban tanulmányi célból. A hidrometria mérési módszereinek és mérőeszközeinek fejlesztése a Vízrajzi Osztály világszerte ismert munkája.

A nagyobb vízrendezési munkák befejezése után a vízhasznosítási feladatok kerültek mindinkább előtérbe, melyek megoldására a vízállás-adatok már nem voltak elegendők. Külföldön a két háború között rátértek a vízhozamok rendszeres nyilvántartására, a mérések automatizálására, rajzoló és egyéb műszerek alkalmazására, fokozatosan kiterjesztették a mérések körét (talajvíz, hordalék, vízhőmérséklet stb.), és bevonták a megfigyelésekbe a kis vízfolyásokat is. Az egykor élenjáró magyar vízrajzi szolgálat azonban az 1910-es évektől kezdve megállt fejlődésében, s egyre jobban elmaradt a külföldi rokonintézmények mögött. A két világháború között — folytatva az előző korszak munkáját —, továbbra is a nagyobb folyók vízálláskészleteit végezték, amellett a 30-as években a közepes folyókon is elhelyeztek még néhány vízmércét, úgy hogy 1944-re a magyarországi vízmércék száma 137-re emelkedett.

Az egységes Vízügyi Szolgálat 1948. évi megalakulása után, de különösen a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet 1952. évi megalapítása óta — amely átvette a régi Vízrajzi Intézet munkáját is — újra nagyobb lendületet vett a vízrajzi munka. A népgazdaság szerkezetében beállott változások egyre jobban szorgalmazták az elmúlt évtizedek lemaradásából származó adathiány lehetőség szerinti pótlását. A sürgető kényszer hatására az Intézet 1950—56 között az országban több mint 500 vízmércén észlelte a vízállást, és a vízhozammérések számát is csaknem évi 5000-re emelte. Ennek a gyors növekedésnek természetesen megvoltak a hibái is. A tapasztalatok leszűrése, az állomások nyújtotta adatok felülvizsgálata után több állomást megszüntettek és 1960-ban 360 vízmérceállomás működött, melyek közül kereken 150 állomáson folyt rendszeres vízhozammérés, de közülük még csak 40 nagy és 26 kisebb állomáson vezettek folyamatos vízhozamnyilvántartást.

Az utóbbi években indították meg a fővízkivé- teli művek és a jelentősebb öntözőcsatornák vízszolgáltatásának mérését, míg a belvízhálózatunk gerincét képező főcsatornák, és a torkolati szivaty- tyútelepek vízszállításának mérési terve a belvízgazdálkodás távlati terve keretében jelenleg alakul.

A gyakorlat igényei nyomán a vízállás-észleléseken, jégmegfigyeléseken és vízhozam-méréseken kívül más hidrológiai tényezők megfigyelését is bevezették. A vízihőfok mérését, amelyre szórványosan 1876-tól ismerünk próbálkozásokat és rövidebb adatsorokat, 1965-ben szervezték meg. Szórványos hordalékméréseket 1942 óta végeztek, a rendszeres hordalékmérés 1948-ban indult. A szabad vízfelületek párolgásának, továbbá a hótakarő vastagságának és víztartalmának rendszeres mérésére a legutóbbi években került sor. További té61