Alsó-Tiszavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 9., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
amióta megvan. Ezt a tényt külön is hangsúlyozza Vedres István (1765—1830), Szeged város mérnökének működése, akinek nevéhez fűződik egy 1805. évbeli Duna—Tisza-Csatorna terve Szeged környéki torkolattal. Továbbá 1830-ból egy Tisza- völgyi árapasztó csatorna kb. az Alsó-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság területének keleti peremén. Vedres István nevéhez fűződik a szőreg-gyálai határ mintegy 400 kh-ján a „vedresházi mintagazdaság”, a vízi építkezések vízhasználati (öntözési) részeinek nyomaival. A mai értelemben vett vízgazdálkodás szükségessége először passzív formában jelentkezett a területen. El kellett hárítani az emberi településeket fenyegető állandó árvízveszélyt. Ebből a szempontból jelentős az 1816. évi rendkívüli árvíz, mely a figyelmet fokozottabban az Alsó-Tisza vidékére terelte. Az osztrák érdekeket is szolgáló Duna-sza- bályozás kérdésével szemben azonban a Tisza- völgy bajai mindig háttérbe szorultak. Erre Széchenyi figyelt fel először. Tevékenységének megkezdésére indítékul szolgált az 1840-es évek pusztító árvizei következtében keletkezett közhangulat, s mivel ekkorra elkészültek a Tisza vízrajzi felvételei, elérkezettnek látta az időt, hogy társulati úton keresse a lehetőséget a Tisza-szabályozás végrehajtására. Ilyen előzmények után hívta össze 1845. október 9-ére a Tisza-völgy szabályozásában érdekelteket, Tiszadobra, ahol megszületett a híres ALAPIRAT, melyben elhatározták, hogy: „tekintetbe vévén azon végső ínséggel fenyegető kártékony Tisza vize áradásait, melyek a közelebb lefolyó években rajtunk uralkodtak, ... a majdan Pesten összehívandó képviselők által megállapított forrásokból szabályozni és rendezni fogják.” Ennek folyamányaképpen alakult meg Pesten 1846. január 26-án a Tiszavölgyi-Társulat, melynek alapelveit a SZERZŐDVÉNYBEN rögzítették, s ez volt magva és alapja a Tisza és mellékfolyóinak szabályozására alakult későbbi társulatoknak. Területünkön 1850-ben alakult meg az első vízitársulat, a Csongrád Alsó-Tisza Szabályozási Társulat. Ettől kezdve szaporán alakultak más ármentesítő és vízszabályozási társulatok is, melyeknek időközben történt szétválása, egyesülése után 1948- ban, azaz a társulatok államosításának évében, e területen hét vízitársulat működött. Ezek: a Kö- rös-Tisza-Marosi, a Szárazéri, a Csongrád-Kecs- keméti, a Hármas-Algyői, a Szegedi és a Torontáli társulatok. A társulatok kezdetben a legégetőbb feladattal, az ármentesítés megoldásával, tehát a nagyvízi szabályozással foglalkoztak. Gátakat építettek, mederrendezési munkákat végeztek, és szabályozták a folyókat. Az árvízvédelmi munkálatokkal párhuzamosan részleges gondoskodás történt a belvizek levezetéséről is. A kiépített védtöltésekbe egyes helyeken zsilipeket építettek. Ezek a zsilipek azonban csak arra voltak alkalmasak, hogy mesterséges beavatkozás nélkül, a természetes úton hozzájuk folyó vizeket az árvízvédelmi töltések alatt átvezessék. A folyószabályozás és az azt követő vízrendezés következményeképpen fejlődésnek indult a mező- gazdaság. A társulatok működésének eredményeképpen azok államosításáig területünkön 245 729 ha azelőtt vízjárta területet hódítottak vissza a mezőgazdaság számára. Széchenyi vízügyi programja végrehajtásaképpen 1872-ig ezen a területen az átvágásokkal a Tisza szabályozása lényegében megtörtént. Ezek következtében azonban Csongrád—Szeged között létre jött egy kisesésű szakasz, mely előidézője lett az ország egyik legnagyobb árvízkatasztrófájának, az 1879. évi szegedi árvíznek. A korszerű vízgazdálkodás fejlődését mutatják ebben az időben a kultúrmérnöki hivatalok felállítása is. 1879-ben alakult az Országos Kultúrmérnöki Hivatal, mely 1885-ben kerületi kultúrmérnöki hivatalokká alakult. Ezen a területen a budapesti és aradi kultúrmérnöki hivatal működött. Később, 1926-tól kezdve Csongrád és Csanád megyék területén a Hódmezővásárhelyi Kultúrmérnöki Hivatal vette át a volt aradi hivatal feladatát. A folyammérnöki ügyek intézésére Szegeden még 1867-ben megalakult a Szegedi Folyammérnöki Hivatal. Ezeket az ügyeket országos szinten egyébként 1889-től a FM kebelében alakult és működő Tiszai Folyammérnöki osztály intézte. Az öntözéses gazdálkodás Vedres próbálkozása után igen hosszú ideig csak szórványosan jelentkezett területünkön. Tervek közben is készültek, így 1867-ben a Képessy-féle „Tisza—Maros szög öntözési lehetőségei” című munka. A tényleges komolyabb fejlődés újabbkori. Csak az 1940-es években épült a hódmezővásárhelyi öntözőrendszer. Majd az első ötéves terv öntözési programjában ezt követték: a szarvas-kákai, az algyői, és más rendszerek. Az öntözést a monokulturális rizsöntözés jellemzi. Csak a legutóbbi években tértek át néhány helyen a szántóföldi és legelőöntözésre. Mint már említettük, a honfoglaláskori letelepülésnél fontos szerepet játszott, hogy a lakosság a maga és állatai számára ivóvizet találjon. A víz mellett élők az iváshoz, főzéshez és tisztálkodáshoz szükséges vizet kezdetben a folyóvizekből vették. Csak az orvostudomány fejlődése során eszméltek rá, hogy a folyóvizek a járványok fő terjesztői. Ennek felismerése, vagy a közeli folyók hiánya, avagy hatósági intézkedések következtében tért rá a lakosság vízszükségletének ásott, majd fúrt kutakból, s még később vízművekből való kielégítésére. így illeszkedett be az ivóvízellátás, majd annak kiegészítőjeként a csatornázás és ipari vízellátás a vízgazdálkodásba. Területünkön 1862-ben indult meg a szervezett vízellátás, amikor Szegeden a gőzmalom vízigényének kielégítésére és 42 közkút részére kisebb vízmű létesült. Az 1880. évben fúrta Zsigmondy Béla Hódmezővásárhelyen az első felszökő vizű artézi kútját. 1884-ben készült el Szeged közüzemű csatornaművé és az 1903. évben fejezték be a szegedi vízmű építését. 24
