Alsó-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 7., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
2.123 Az ember kultúrtevékenységének hatása Az előzőekben ismertetett táj fogalmán túlmenően meg kell állapítani, hogy manapság teljesen természetes állapotban levő, tehát bizonyosfokú társadalmi hatásoktól mentes táj nagyon kevés van. A tájakon belül számolni kell olyan társadalmi hatásokkal is, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben beleszólnak a természeti földrajzi tényezők kölcsönhatásaképpen képződött tájak alakulásába. Természetesen az emberi kultúrtevékenység csak egyik tájalakító tényező lehet a földrajzi környezetben, mely csak módosíthatja a már kialakult természeti táj alapvető vonásait. Ez. a beavatkozás nyilvánvalóan visszahat a talajra és részben vagy teljes egészében megváltoztatja annak fejlődési irányát is. A továbbiakban ebből a szemszögből vizsgáljuk meg az emberi tevékenység hatását. Az ember tervszerű és hasznos tevékenysége — amellyel a természeti tájakat kisebb-nagyobb mértékben megváltoztatta — a folyóvizek szabályozása, az ármentesítés és lecsapolás volt. Az ármentesítéssel, lecsapolással, a csatornarendszerek kiépítésével a felszíni vizek pusztításait csökkentette és a belvizek gyorsabb levezetését biztosította, majd e területeket mezőgazdasági művelésbe fogta, és a gazdasági növények termesztésével a vidék természetes növénytakaróját megváltoztatta. Beavatkozásával hatással volt a talaj képződési folyamatok irányára is. A feleslegben levő felszíni vizek elvezetése, valamint a talajvízszint mesterséges leszállítása után a talaj felszíni rétege szárazabbá vált. Az addig lápos, mocsaras területek talajain (lápos réti talajok, réti talajok) főleg a talajvíz mélységi elhelyezkedésétől és a talajvíz sómennyiségétől függően megindultak a szikes réti, vagy különböző réti cser- nozjom talaj képződési folyamatok. Az ember nemcsak az ármentesítéssel, lecsapolással, telkesítéssel módosítja a táj arculatát, hanem az ezzel ellenkező tevékenységével, az öntözéssel is. Az öntözéses gazdálkodással kapcsolatos megfigyelések, tapasztalatok arra mutatnak, hogy a nem megfelelő összetételű öntözővíz és az esetleges túl- öntözés hatására megváltoznak a talaj kémiai és fizikai tulajdonságai és az öntözött talajokon másodlagos elszikesedési folyamatok vagy elmocsarasodás léphet előtérbe. A gyakorlati tapasztalatok arra mutatnak, hogy az ember öntözéses gazdálkodásával, ha azt körültekintő módon, szakszerűen alkalmazza jó irányba, ha pedig nem megfelelő módon végzi, akkor kedvezőtlen irányba tolja el a talajok fejlődését. Az ember termelő munkájának másoldalú jótékony hatása figyelhető meg homokos tájainkon, ahol homok javítással avatkozik be a természet I rendjébe és egyre nagyobb területeket von be a mezőgazdasági művelésbe. Nagykiterjedésű szikes területeink jó részének a képe megváltozott. A szikesek egy részét az ember rizstermesztéssel 'hasznosította, másik részét talaj- javítás és öntözés segítségével mezőgazdasági művelés alá fogta. A modern szikjavítási kutatás arra irányul, hogy a szikesedés folyamatait az összes tényezők figyelembevételével vizsgálja és megkeresse azokat a módokat, melyekkel hazai szikeseinket megjavítva bevonhatja a mezőgazdasági termelésibe. Homokvidékeink hasznosítására is meg vannak az alapok, melyek segítségével a homokon virágzó mezőgazdasági kultúrák létesülhetnek. Erre különösen a Duna—Tisza-közi homokhátságon van meg a lehetőség, ahol a réteges homokjavításd módszerek mellett az öntözéses gazdálkodás bevezetésére {s van lehetőség. Mindezekből megállapítható, hogy az ember — mint s földrajzi környezet egyik tényezője — tevékenységével milyen sok irányban avatkozhat be a természet rendjébe és fordíthatja azt a társadalom hasznára vagy éppen kárára. 2.124 Értékelés a vízgazdálkodás és a mezőgazdasági hasznosítás szempontjából (Lásd: A talaj és a víz mennyiségi, minőségi kapcsolata c. 1:500 000 méretarányú térképet.) A TVK-egység az Alföld dunavölgyi részét, a Duna—Tisza közi homokhátság Ny-i szegélyét, valamint a Bácskai löszplatót foglalja magában. A terület hazánk kifejezetten száraz vidékei közé tartozik. Évi átlagos csapadékmennyisége csupán 500—550 mm, amelyből a nyári félévre 250—300 mm, a tenyészádőszafcra. pedig csupán 225—250 mm esik. A terület talajképző kőzetét — a Bácskai löszplatót kivéve — a Duna alluviális öntésanyaga adja. Ez az öntésanyag általában sok iszénsavasmeszet tartalmaz, s mechanikai összetételét illetően változatos. A homokos, homokos-iszapos, iszapos, homokos-kavicsos alluviális alapanyagon igen különböző talajtípusok alakultak ki. A Duna, balpartján — jelenkori öntésterületein — nyers öntéstalajok, vagy különböző mértékben elhumuszosodott humuszos öntéstalajok találhatók. Ezek vízgazdálkodási tulajdonságai elsősorban a talajok mechanikai ösz- szetételétől és alluviális, rétegezettségétől függenek. A Dunától távolabb — a Kiskunságban — a talajtípusok elhelyezkedése a mikrodomborzatot követő hidrológiai tényezők függvénye. A térszín legmélyebb részein szoloncsákok keletkeztek. Képződésükben a felszínközeli (0,5—1,0 m) és magas sótartalmú (2—12 g/1) talajvizeknek és a felszíni be- párolódásnak jutott döntő szerep. A szoloncsákok igen sok, vízben oldható sót tartalmaznak. Sótartalmuk maximuma a felszínen (gyakran sókivirág- zásként) vagy a felszínközeiben van,. Az eredményes növénytermesztést itt nemcsak a sók fiziológiai hatása, hanem a kedvezőtlen fizikai és vízgazdálkodása tulajdonságok is akadályozzák. A szoloncsákok vízvezető- és vízbefogadó képessége egyaránt igen kedvezőtlen. Csapadékos időben a felszínen megáll a víz („tocsogók”), ugyanakkor 1—2 cm mélységben a talaj teljesen száraz. Száraz időben a növényzet néhány nap alatt aszálykárokat szenved, vagy teljesen kisül. Valamivel magasabb fekvésben szoloncsák-szo- lonyeceket találunk. Ezek az előbbiektől abban különböznek, hogy alattuk mélyebben (1,0—1,5 m) 51
